Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4/2 (+16)

2012.04.16

 

4.2.jpg 

Hol volt, hol nem volt, a túlvilágon élt egyszer két démon. Az egyik a fény, a másik a sötétség kegyeltje volt. Egy nap a sötétség démona azzal fordult a fény démona felé, hogy az emberek képesek kifordítani a lelküket, hogy azt saját maguk is lássák, képesek új dimenziókat nyitni a lelkükben. A fény démona belement a játékba, mert nem hitte el, hogy az ember képes lenne erre. Az ember túl földhözragadt, túlzottan ösztönös a lénye, hogy a saját lelkébe lásson. Egy nap aztán lementek a Földre, ahol egy vegyész épp kísérletet folytatott egy hallucinogén búzán, bár azt addig nem tudta, míg a vegyület véletlenül a szervezetébe nem került. Eredetileg a gyógyhatását próbálta megállapítani. A két démon nézte, ahogy a vegyész lelke megremeg a testében, majd a pórusain keresztül szivárogni kezd, és körbeveszi a vegyészt, mint valami burok. A két démon ezután még pár napig a vegyész közelében maradt, aki minden nap bevett egy kicsit a szerből. Látták a vegyész lelkét, ahogy utazott, valamikor csodálatos, valamikor borzasztó utakon járva a lelkében.
A fény démona elvesztette a fogadást. A  lizergsav-dietilamid (LSD) pedig elindult hódító útjára.

I. Aznap este kellemes melegséget árasztott a világ. Beléptem a szépen kivilágított csarnokba, ami most egy kiállításnak adott helyet. A képeket kezdtem el nézni, mert nem találtam a szememmel a tömegben. Már a harmadik pohár boromnál jártam, hogy oldjam a feszültséget, mikor odajöttek páran, hogy gratuláljanak nekem. Fura, nem is tudtam, hogy a művészek is szeretik a focit. A festő lány, -akit ennyi év után is így nevezek belül- játékosan szökdécselve jött oda, és a karjaimba hanyatlott. Valamit szedett, de úgy tettem, mintha nem látnám rajta. De az is lehet, hogy nem is szedett semmit. Csak túl boldog volt. 
Nézegettem a képeit, amik elvontak voltak, de a maguk módján annyira bájosak. Például az a kép, amin egy elefánt volt egy mogyoróhéjban. A kiállítás megnyitója sokáig elhúzódott, és nekem holnap bajnoki mérkőzésem lesz. A festő lány azt mondta, hogy töltsük együtt az éjszakát, és erre nem mondhattam nemet. Sokat sztorizgattunk a múltról, hogy a rocker megölte magát, és, hogy a többieknek sincs jobb soruk, a leszbi csaj küzd a betegséggel, bár nem tartják velünk a kapcsolatot. A szememre vetette, hogy én sem kerestem meg őt, én pedig azt mondtam, hogy ő sem keresett engem, pedig tudtam, hogy nekem kéne keresnem, sokszor gondoltam rá, hogy felhívom, vagy írok neki, de mindig halogattam, és ez végül ide vezetett. Összebújtunk nálunk, és elújságoltam, hogy milyen jól megy a karrierem, hogy holnap bajnokok leszünk, és, hogy a kispályás csapat, aminek a tagja vagyok, az is szépen szerepel a tabellán. Közben szívtunk egy kis port, és ellazultunk. Csókolózni kezdtünk, és olyanok voltunk, mint két angyal. Összefonódtunk, és körülöttünk a város lángolni kezdett. Nem tudom, hogy mi volt a porban, de soha sem volt ilyen jó. A festő lány letussolt, én pedig aludni akartam. Az anyja felhívta, így el kellett mennie, de azt mondta, hogy holnap eljön a meccsemre. A búcsúcsók szebb volt, mint bármi az eddigi életemben.

Álmomban repültünk, majd felébredek. Tusolok, majd kocsiba ülök, elhajtok a stadionig, és bemelegítek a csapattal. Az ég beborul, mindenki feszült, így én is az leszek. Remegni kezdek, majd elsápadok. Mindenki tudja, hogy cuccoztam, pedig ez már rég nem fordult elő, meccsen pedig még soha. Pánikrohamom lesz, és ragasztószalaggal egy borotvapengét erősítek a csuklómra, a csuklószorítóm alá. Nem kaphatnak el.

A meccsen elered az eső, és a festő lány olyan színes, és gyönyörű. A szurkolók egymásnak ordibálnak, maszk van rajtuk, és pirotechnikai eszközöket használnak, ami miatt a biztonsági szolgálatosok betódulnak a lelátóra. Kettő-kettőnél tizenegyest kapunk. Nyolcvan hatodik perc, és az eső, mint valami hűsítő permet, a fejemre hullik. A labdát magasan a kapu fölé rúgom. A szurkolók megvadulnak, én pedig előveszem a pengét, és elvágom az egyik ellenfelem torkát, majd a bíróét. A szurkolók a pályára tódulnak, egymásnak esnek, én pedig felvágom az ereimet, miközben le akarnak szerelni. Hírtelen melegem lesz, majd fázni kezdek. De nem félek. Többé már nem. 

II. A kiállításra rengetegen jönnek el, a képeimet zabálják. Olyan más lett a város, mióta nem jártam itt. Hogy felbátorodjak, szerzek egy kis port, nem komoly, egyszerű dijázner drog. Mindenkivel jó fej vagyok, mert mindenki a barátom, és azért vannak itt, hogy csodáljanak. Gitározni kezdtem, és énekeltem. Emlékszem, mikor elmentem a városból, ezt a dalt énekeltem a buszon. Eszembe jut az a csók. A focista is eljön, nagyon megváltozott, sokkal helyesebb lett. Néha olvasok róla a neten, örülök a sikereinek. Beszélgetünk, iszogatunk egy kicsit, majd beszélek a többi festővel, és művésszel a teremben. A focista azt mondja, hogy menjünk fel hozzá, én azt mondom, hogy aludjunk is együtt. Náluk betoljuk a maradék port, majd szeretkezünk. Azt mondja, hogy a meccs előtt nem szabadna szexelnie, mert akkor nem lesz felpörögve holnap. Lezuhanyozok, majd egy haverom hív, hogy menjünk bulizni. Valamiért azt hazudom a focistának, hogy anyám hívott, és lelépek. A buliban kapok egy bélyeget, de elteszem, hogy máskorra jó legyen. Hazamegyek, és egyedül bújok ágyba. Sokan rám akartam mászni, ami jól esik, mégis sírva fakadok. Nem érzem, hogy boldog lennék. Valami elromlott.

Másnap reggel felkelek, és elindulok a meccsre, közben befizetem a csekkeket, és kajálok egy hamburgert. A kimegyek a temetőbe a rocker srác sírjához., és ameccs előtt beveszem a bélyeget, nézem, ahogy a szurkolók egymásnak esnek. Gyújtogatnak, az égből pedig tollak hullanak. A távolban robbanások látszódnak, feketébe öltözött démonok csapnak össze egymással. A focista kihagy egy helyzetet, majd verekedni kezd. A szurkolók a pályára tódulnak. Elindulok kifelé a stadionból, miközben a világ darabjaira hullik. Szakad az eső, és a zene tompán árad szét az agyamban. Emlékszem mit írtam még régen a focista hűtőjére: „A reményvesztett jelenkép néz ki az ablakon, és óbégatja szüntelen a múltat… A jövő távlatában szikrázik egy utópia, egyhangú nappalok jellemzik a zsúfolt éjszakákat. Mindenki más akar lenni. Mindenki több akar lenni a többitől, de mégis igazodik hozzájuk. Egymás haját majmolják, testékszert szakítanak a bőrükbe, és alkoholtól csillogó szemmel tekintenek az önpusztítás éhes mételyére. A DE-generáció hajnala virradt ránk barátaim. Ideje előrántani az esernyőket. A könnyek zápora mossa majd el a világunkat.”

Visszanézek egy pillanatra, mikor a kommandósok behatolnak a stadionba, egy rohammentő hangja hallatszik a távolból, áttöri a zenét, és egy történet jut az eszembe egy történet, egy bohócról. Ez a bohóc nagyon értett hozzá, hogy megnevettesse az embereket, de ő maga semmin nem tudott nevetni. Egy napon azonban találkozott egy öreg nénivel, aki adott neki egy kis csomagot, amiért az megnevettette őt, a férje temetésének a napján. A kis csomag egy bélyeget rejtett, amin egy mosolygós kis sárga fej volt. A bohóc még soha nem látott ilyet, de a néni elmondta mit kell tennie a bélyeggel, így aszerint járt el. Bevette a bélyeget, ami fél órán belül hatni kezdett, és a bohóc hatalmas gerjesztett jókedve támadt. Végigfutott a városon, ami tele volt színekkel. Vörössel, sárgával, kékkel, zölddel. Csak úgy pompázott minden, mintha egy csapásra megoldódott volna a rossz a világban.
Másnap a bohóc egy ismeretlen erdő szélénél találta magát, körülötte pedig csótányok hada masírozott. A bohócnak elszállt a jókedve, mikor a csótányok megrohamozták őt, felmásztak a ruhájára, be a szájába, a fülébe, és az orrába. Ordibálni szeretett volna, de a csótányok vitték az erdőben, és már nem volt vidám, mert rájött, hogy soha többé nem nevettethet meg senkit…

A történet véget ért, a függöny legördül. A lány egyedül halad az esőáztatta úton, a remény pedig mögötte kullog, hogy megelőzze, hogy újra a lány elé kerüljön, hogy az követhesse, hogy újra lássa. De nem éri utol. A zene ismét felhangzik, és a lány énekelni kezd.

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.