Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tehetetlenség törvénye: Holokauszt (interjú)

2012.09.24

 

 

apocalypse_by_dearjune.jpg

 

Az interjút Hornyik Anna készítette.

"Üdvözlök mindenkit! Most pár szóban a világ vezetőihez szólnék! Eljött az idő, amire sokan vártak. Az önök mandátumuk lejárt! Miközben ezt az üzenetet hallgatják, most is, ebben a pillanatban, emberek százezrei szerte a világban azon fáradoznak, hogy megtisztítsák a világot az olyanoktól, akik a demokrácia álarca mögé bújva nyomják el az ártatlanokat. Ez ellen semmit nem tehetnek! A globalizáció utolsó mentőgyűrűi vagyunk! Az elmúlt években fokozatosan próbáltak minket elfogni, bezárni, megsemmisíteni, csak azért, mert hitet adtunk az embereknek. És most, az új kor hajnalán maguk is beláthatják, hogy hibát követtek el... Ideje felelősséget vállalniuk a népükkel szemben. Már a kezükben van a sorsuk."  - részlet A tehetetlenség törvénye: Holokauszt - ból  

Tegnap a barátnőmmel a gödöllői napok c. eseménysorozaton voltunk. A tömegben, amely az ingyenes, mégis jó zenét hallgatta, egy ötven év körüli ember próbált ritmusra mozogni. Mellette kannás bor és egy szakadt, CBA.-s zacskó tömve egy-két slukkos cigaretta csikkel. A tömegben nem tűnt fel. Eggyé vált vele. Másnapokon elkerülik, talán meg is verik.

Az ember rikongatott, táncolt, szívta magába az élményt, amely sokáig, talán a következő eseménysorozatig is kitart. A barátnőm ezt súgta a fülembe: „Nézd meg ezt az embert. Ő is volt kisgyerek. Vajon milyen álmai céljai, voltak annak a kisgyereknek? Mikor vált azzá, ami? Mert nem hiszem, hogy egy kisgyereknek a terve az, hogy az utcán kolduljon…” Bólogattam. Lehet, hogy azt az embert nagyon szerették, de lehet, hogy rendszeresen molesztálták. Vajon mikor döntötte el azt, hogy felhagy az álmaival, bármilyen is volt a gyermekkora?

Ez a kis jelenet jutott eszembe az immáron negyedszer elolvasott elbeszélésed után. 
Érdekes társadalomkritika, olykor igen találó, mégis, kérdezem Tőled: mikor kezd az ember szűk látókörű lenni, mikor törődik bele, hogy csak egy tagja a tömegnek, a társadalomnak? Mikor válik a társadalom áldozatává? Mikor válik primitív Istenné? Mikor kezd képviselni egy réteget, elméletet, amiben gyermekkorában egyáltalán nem hitt, sőt, olykor nagyon ellenezte?

Szerintem ez a kamaszkorban kezdődik, akkor jönnek elő az olyan ingerek, hogy meg kell felelnünk a környezetünknek, a világnak, be kell épülnünk egy rétegbe, hogy ’’ boldogok’’ legyünk. Akkor kezd el szélesedni a látókörünk. Hogy ez mennyire van arányban azzal, hogy a társadalom áldozatává válik-e valaki, vagy nem, az attól függ, hogy mennyire befogadó az ismeretlennel szemben. Egyszer azt hallottam, hogy sokan azért félnek az ismeretlentől, mert túl jól ismerik önmagukat. Sajnos azomban, ha kinézünk az ablakon, vagy bekapcsoljuk a TV-t, egyre inkább azt vesszük észre, hogy az emberek félnek azok lenni, amik lenni akarnak, mert nem hisznek abban, hogy azok tudnának lenni.


Miért lehet megoldás a csoportosulásban? Miért nem vállalja a felnőtt a gyermekkori (!) terveit? Amennyiben az egyén beteljesül, szerintem nincs szüksége sem a világmegváltásra, sem a radikalizmusra, vagy esetleg a tömör rendőr csoportosulásra, hanem azokat a módszereket, utakat keresi, amelyeken haladva tovább fejlődhet. Mindenki egyénként, individuumként születik, kérdés, hogy a szülő felismeri-e, hogy egy személlyel áll szemben, vagy (kirakat)babaként kezeli gyermekét, netalán bohócként, vagy saját frusztrációja levezetésének eszközeként… és sorolhatom.


Azáltal, hogy egy csoportról beszélünk, már nem egy emberről beszélünk. Egy embert el lehet taposni, viszont egy csoportot már nehezebb. És, hogy egy közhellyel éljek: egy fecske nem csinál nyarat. Nem mondanám, hogy ez megoldás, de ha kivetítem ezt az említett írásokra, akkor abban az esetben megoldás lehet. A második kérdésre: sokan, ameddig eljutnak a felnőttkorig rég elfelejtik, hogy mik is szerettek volna lenni gyermekkorukban, vagy egyszerűen rájöttek, hogy nem érhetik el. Sokaknál eltérítik őket ezektől: „nem vagy képes erre, mást kéne inkább találnod…”
Abban, hogy nincs szükség csoportosulásra, ha az egyén beteljesül, abban igazad van. Az egyén szempontjából nincs. Viszont, amit olvashattál, ott máshogy volt. A főszereplő és a kedvese javítani akarnak azon, ami a világban elromlott, és ehhez egy ponton ketten kevésnek bizonyulnak.

Igen, mindenki valamilyen módon beáll a birkasorba, de vajon valóban birkasorról van-e szó?


Nem minden esetben, ha a nagy egészet nézzük, és azt, hogy az embernek meg kell felelnie olyan nonszensz dolognak, amikre nem is lenne szüksége, akkor igen. Hogy kifejtsem, olyan dolgokról van szó, amikre azt mondják, hogy elengedhetetlen, hogy boldogok legyünk: plazmatévé, okostelefon, márkás ruhák, olyan üdítők, és édességek, amiktől a reklámokban az azt fogyasztó hihetetlenül szuper lesz, a valóságban pedig rákos.


Miért áll meg a főszereplő a rejtett társadalmi rend kepviselőjenek szerepében? Ezáltal teljesedett be? Hiszen tudod, aki úgy gondolja, hogy eleget látott, tanult es ezért oktathat, csupán elérte kapacitásainak, képességeinek határát. Ez a főszereplő létének végállomása?


Igen, egyrészt a saját határait feszegeti ezáltal, mivel így kívánja beteljesíteni azt a sorsot, vagy ha lehet azt mondani életcélt, amit választott. És igen, azt mondhatom a történet végét tekintve ez lesz a végállomás, miután eléri a céljait.

A történetek továbbgondolásra késztetnek. Ha te, mint olvasó, továbbgondolod az elbeszélésed, mi történik meg?


Ez fogós kérdés, soha nem tudom úgy továbbgondolni az ilyen folytatásos dolgokat, mint olvasó. Gondolom, mivel valamilyen szinten az olvasókért (is) írok, így remélem, hogy úgy alakítom az írást, ahogy olvasóként is elvárnám,hogy az alakuljon.

Mennyire vagy benne a történetben Te, azaz van-e benned ilyen irányú terv, hogy változtatsz a mai lét igazságtalanságain? Mely igazságtalanságot tűröd el legkevésbé?

Hát, vannak részek, amiket a saját életemből merítettem (kár is lenne tagadni), de összességében a főszereplőt nem mintáztam senkiről, próbáltam egy olyan személyt alkotni, aki alulról jött, és a fájdalma inspirálta, hogy jobb legyen. Ezt azért tettem, hogy az olvasó rájöjjön arra, hogy bármilyen nagy is lehet a fájdalmunk, ha előny kovácsolunk belőle, és pozitívan változunk ezáltal. 
Ha nem is terv, de van bennem ilyen szándék, hogy változtassak, főleg az a legnagyobb igazságtalanság, hogy a jó embereknek gyakran nagyon nehéz, mások pedig jól élnek abból, hogy bűnöznek, vagy kihasználják a gyengéket. És ott van a sok aberrált, akik bár tudják, hogy amit csinálnak az rossz, mégis engednek a késztetésnek, és megteszik, nem gondolva arra, hogy embereket tesznek tönkre ezzel.



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.