Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tehetetlenség törvénye: Holokauszt (X oldal)

2012.11.25

 

free-download-games-devil-may-cry-4-full-version--gameplay.jpg

 

 

 Kinyitom a szemem, és csalódottam veszem tudomásul az ébredést, kapaszkodnék az álom utolsó morzsáiba. Csörömpölés hallatszik, valami egykedvűség. árad szét bennem, és a kezdetleges érzékelésemnek köszönhetően még pár percig biztos teret adok neki. Látszólag automatikusan kelek ki az ágyból, és a szokásos algoritmusok összessége által közelítem meg a családias életteret. A lányom, és a barátja reggelit készítettek volna, de a fiú koncentrációjának megoszlása miatt egy tál müzli az asztal mellett landolt. A tej itatása zajlik, mikor belépek, Sebastian pedig egyből riadtan néz rám.

– Nyugi, nem történt semmi, lassan úgyis kell vennem egy új garnitúra tálat, szinte az összeset összetörtük – mondom neki, és örülök, hogy kicsit feloldódik. Az elmúlt hetekben rájöttem, hogy nincs a sráccal baj, jó fej, és szereti a lányomat, ezzel szemben nem is nagyon tudna ártani neki, sőt, sok dologban egyenesen segíti. Persze attól még óvatos leszek, a jelek, és amiket megtudtam, azok alapján Seb két élű kard, és egyelőre nem biztos, hogy úgy csap le, ahogy azt racionálisan elvárom, de ez majd eldől. Mindenesetre Anette mikor értük jön, kicsit fellélegzek. Talán még az álom hatása alatt vagyok, de nem tudom, beülök a kádba egy jó könyvvel és áztatom magam. Eszembe jut az első közös akciónk Anette-el, ha jól emlékszem talán egy ehhez hasonló őszi napon lehetett. Pontos megbeszélést igényelt a dolog, akkor a csoport még csak negyven, ötven emberre korlátozódott. A cél az volt, hogy futballhuligánok likvidálásával hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az ember rossz úton halad. Páran kocsival, sokan busszal mentek a meccsre közülünk. A két ellenséges tábor végig pattanásik feszült idegekkel viseltetett a meccs, és egymás iránt. Ahogy néztük őket, az az undorító felismerés támadt bennem, hogy a többségük leszarja a pályán lévőket. A meccset. Az eredményt. Ők balhézni jöttek ide, kiadni a feszültséget. Azért jöttek, hogy hirdessék a többségüket, a felsőbbrendűségüket, az egójukat. A stadionban és a stadion körül lévő rendőrök semmit sem tehettek. De mi igen, és miközben forró hot-dog-ot majszoltunk a lelátón, a gyilkos terv időzítője dübörgött körülöttünk. A technikus a meccs vége előtt álomba szenderül egy doboz csokitól, amit egy ismeretlen nő küldött neki, hódolata jeléül, természetesen mi voltunk, a csokiban pedig altató. A nagy kivetítőt szándékoztunk használni, mikor a háború elkezdődik. A meccs végi hármas sípszónál a kivetítőn megjelent a fehér maszk, a torz hang, mint eddig. De ez más volt. Ezek a szavak az én számat hagyták el.

„Kedves egybegyűltek, kérem figyeljenek most egy kicsit ránk. Sokan már hallottak rólunk, akik viszont nem, azok ezután nem felejtenek el minket. Azért vagyunk most itt, hogy fellépjünk a vandalizmus, és a erkölcsi agónia ellen, ami az embereket sújtja. Ezután sokan lesznek, akik rájönnek, hogy nem tehetnek meg mindent következmények nélkül. Hogy a világ az nem így működik, és hogy alkalmazkodás nélkül senki nem alkothat maradandó nyomot! Sokan néznek minket rossznak, betegesnek, gyilkosnak, vagy terroristáknak. Nos, mi úgy gondoljuk, hogy a stadion két oldalában elkordonozott marhák nagyobb veszélyt, széthúzást jelentenek ránk, emberekre, mint egy olyan csoport, ami egy globális boldogságra, békére törekszik. Köszönjük, hogy meghallgattak. Kérem, maradjanak a helyükön, és ne pánikoljanak!”

 Ahogy az üzenet véget ért, a pálya oldalán elhelyezkedő biztonságiak géppuskákat vettek elő, és tüzelni kezdtek az elkerített ultrákra. A pánik borítékolható volt, két mentőautó hajtott a pályára, amikből álarcosok ugráltak ki, szintén felfegyverezve tüzeltek a menekülő állatokra. A biztonságiak beugrottak az autókba. Aztán eltűztek. Szerencsére nem kapták el őket. A kamerákat lekapcsoltuk a zűrzavar előtt, nehogy túl sokat vegyenek fel, a biztonságiakon pedig szemüveg volt, és kapucni, hogy ne lehessen könnyedén beazonosítani őket, az eredetiek pedig a szertárban voltak elaltatva. A céget, ami őket alkalmazta, meghurcolták. Százötvenhat halott, további negyven sérült. Aznap elmaradt a meccs utáni verekedés, a két csapat szurkolói pedig közösen gyászoltak. Örökre beírtuk magunkat a történelembe. A buszon leírtam a memoáromat. És ma ezt fogom megmutatni a nőnek, akit szeretek.

 Sokáig áztatom magam, közben olvasok, és az utolsó akcióra gondolok, az utolsó nagy rohanásra, az utolsó menetre, amit a világ elkorcsosulása ellen vívunk szüntelen. Talán az első hozta elő a gondolatot, de legszívesebben nem gondolnék rá. Talán tartok tőle... nem tudom. Valahol azt érzem, hogy amire készülünk, már túl nagy falat nekem, hogy túlnőtt rajtam ez a dolog. Talán megijedtem. Talán elvesztettem a hitem abban, amire felesküdtem. Tényleg szükséges volt ez? A sok vérrontás, cselszövés, ármánykodás... kicsit úgy érzem magam, mintha sokszor a tűzzel akartunk volna tüzet oltani. Kiszállok a kádból, főzni kezdek, egy régi recept alapján. Lassan a főzés is kuriózumba ment át, már csak egyszerű retro. Egyszerűbb rendelni, vagy betenni egy tálat a mikróba, és voila, bőségtál négy személyre, annyi tápértékkel, hogy az ember megehetne belőle négyet is, hogy a szervezetének elég legyen. Lassan már tudatosult az emberekben az, amit már több tíz éve próbálnak a ''felvilágosult'' gondolkodók a fejükbe verni, hogy elérkezett az a szomorú korszak, amelyben egy pár milliméter átmérőjű tabletta több c-vitamint tartalmaz, mint egy citrom. Az emberek látszólag olyan könnyen tudatosították magukban a tényt, mint azt, hogy a húsz-harminc kilós afrikai kisgyerek meg fog halni. Elfogadják. Nem törődnek vele, hisz nem is akarnak segíteni neki. Nem is jut eszükbe, hogy tehetnének érte, elnyomják magukban azt a kevéske jót is, ami beléjük szorult, mert nekik így könnyebb. Van nekik elég bajuk is, mi? A környezetükre már nincs idejük. Manapság ez egyre inkább tetőzik, az emberek önálló individuumként próbálnak élni, elszeparálják magukat a társadalomtól. Országok mentek ebbe tönkre, szakadtak szét, felbomlott a fogalom: egység. Mindenki a lényegi elkülönüléstől vezérelve hajtotta az egóját az álkiteljesedés felé, és mi már akkor megmondtuk, hogy ennek rossz vége lesz. Igazunk lett. Most visszagondolok minderre, az elmúlt évekre, hogy másként is lehetett volna... talán. Este minden eldől, hogy vajon megérte-e.

 Kész vagyok a vacsorával, elolvasom az üzeneteimet, segítséget kérők panaszos áradata, akik nem tudják, hogyan lehetnének boldogok. Mindegyik levélre válaszolok, de közben arra gondolok, hogy holnap végre újra felvehetem a köpenyem, és szóban is segíthetek a rászorulókon. Szerencsére valahol mindig tudok segíteni, ezért is fordítottam figyelmemet a pszichológia felé. Anette körülbelül akkor vált ki a csoportból, ha jól emlékszem. Kikapcsolom a gépet, és bekapcsolom a másikat, közben arra gondolok, hogy milyen kevés ember beszél érdemben, szóban a problémáiról, amik, hála a felgyorsult világnak, és az állandó nyomásnak, megsokasodtak. Mikor betölt a másik gép, rámegyek a lányom szobájában elhelyezett hangrögzítő által felvett hangfájlra, és lejátszom. Ilyenkor mindig kicsit utálom magam belül, hogy ilyet teszek, de korábban már eltökéltem, hogy leszerelem, ez volt az utolsó alkalom. Aztán olyat hallok, hogy majdnem felrobbanok. Sebastian elérkezettek látta az időt, hogy elmondja egy féltve őrzött titkát. A titok, hogy gyerekkorában, mikor az apjára egyedül hárult a felelősség, hogy nevelje, nevelőotthonba küldte. Keresztény nevelőotthonba, ahol az egyik pap folyamatosan erőszakoskodott vele. Sebastian kimondja a lányomnak a pap nevét, és ez a legnagyobb szerencsém. Újra fellángol bennem valami. Mint a régi szép időkben.Az elmúlt tizenhat évben a csoportunk létszáma megnőtt. Ott vagyunk mindenhol. Mi segítünk ki téged a boltban, szereljük meg a csöveket, mi szolgálunk, és védünk. Annak köszönhetjük a növekedést, hogy egy eszmét képviselünk, ami törekvő mivoltát bizonyítva, azért alakult ki, hogy jobbá tegye a világot. De ez nem volt elég. Azok, akik folyamatosan rombolják, többen vannak, nagyobb erőt képviselnek. Azaz képviseltek. Ma már nem... Mára mi lettünk a vadászok, ők pedig a vadak.

 Fél óra alatt sikerül megtudnom mindent a papról. Ellenőriztem, amit Sebastian mondott, konkrét bizonyítékot sajnos nem találtam rá, de megtudtam, hol van jelenleg. Miközben mentesítem a poloskától a lányom szobáját, arra gondolok, hogy ideje lenne gyónnom egyet...

 Mire a templomhoz érek, néhány társam már ott van, ők fognak felügyelni arra, hogy ne zavarjanak meg minket. A templom egy kis falucskában helyezkedik el Párizstól néhány kilométerre, így alig háromnegyed óra alatt ott vagyok. Kellemes őszi idő van, az arcomon maszk, amely eltorzítja a vonásaim, így ha balul sülne el valami, akkor sem tudnak beazonosítani.
 A pap már kedves, atyai kézfogással köszönt engem, én pedig arra gondolok, hogy gyorsan kell végeznem vele, de gondolatban elvetem az ötletet, játszani szeretnék vele, mielőtt megölöm. Közben jut eszembe, hogy Sebastian meg fogja tudni, hogy a papot megölték. Talán összerakhatja a mozaik darabkáit, ha megtudja, hogy miért. Nem készítek hangfelvételt erről, nem kerülhet be a médiába, hogy miért kellett meghalnia.

– Kérlek Atyám, oldozz fel vétkeim alól!.
– Hallgatlak fiam.
– Bűnös életet éltem, sok embert bántottam, mert nem bírtam parancsolni az ösztöneimnek, és hazudtam magamnak. Azt hazudtam, hogy lehet nevelő célzattal bántani embereket, tönkretenni ártatlan, fejletlen személyiségeket, szent cél által vezérelve. Azt gondoltam, hogy amit teszek, nem rossz. Hogy jót teszek azzal, hogy ezt csinálom. Atyám, én gyermekeket molesztáltam...
– Figyelem a gyóntatófülke túloldalán lévő roncs légzésének gyorsulását, egy pillanatra lejátszódik bennem, hogy vége, de aztán megszólal: folytasd fiam!
– Tudja valamikor én is ilyen voltam, mint maga. Hittem a jóságban, az emberi erényben, hogy okkal vagyunk a Földön. De aztán valami megváltozott. Elhagytam az utat, aminek a megismerésére, és tanítására esküdtem, hogy bűnös vágyaimnak éljek. Nem gondoltam, hogy ezzel rosszat teszek, pedig a tanok is kimondták, hogy bűnös vétség, amit elkövettem, de... nem tudom, a csábítás túl erős volt. Atyám, emberi életeket nyomorítottam meg, kisgyerekek gyermekkorát vettem el, még ma is hallom esős éjszakán, ahogy sikítanak...
– Elharapom a mondatot, mert a pap kivágja a gyóntatófülke ajtaját, és elkezd sietni, a lelkiismerete utoléri, és mint valami démon, lelkének tiszta részét hozó lidérc, teríti le a földre. Utána futok, és az egyik padsornak lököm. Sírva fakad.
– Látja már mit tett?! Érzi a súlyát, a dübörgő harangot, ami a lelkéért szólal meg?
– Ki maga?! Hagyjon békét nekem!
Magam sem tudom miért, de torz mosolyra húzódik a szám, miközben a hangja visszhangot ver az üres templomba. Vajon hallja bárki is? Az épület melletti temetőben, a sírra virágot pakoló özvegy, vagy az árva. Nem számít már. Érzem, hogy a maszk szétreped az arcomon, a pap pedig önkívületben szabadulna a karjaim közül. Az emelvény felé lököm, ami fölött a keresztre feszített Jézus néz sajnálkozva, az emberi gyarlóságot látva.
Van egy rész a Bibliából, amit most elmondok neked! – azzal, hogy már tegezem, érvényességre juttattam, hogy hatalmasabb vagyok nála. Ez nem a személyem védjegye, hanem a gondolatnak, ami motoszkál bennem.
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig... Látod már? Minden csak viszonyítás kérdése. – három lövést adok le rá, kettőt a két vállába, egyet a fejébe. Kifelé az ablakra emelem tekintetem, és látom, hogy az arcomon szétrepedő maszk, tökéletesen szublimálja a lelkemben lévő érzelmeket. Kint már várnak rám a többiek, a maszkot lefejtem magamról, a fegyvert, és a többit nekik adom, elmondom, hogy nem készítettem hangfelvételt, és, hogy indulnom kell, így elszelelek, még az inkognitó-kocsit is le kell tennem.

A nő, akit még alig több, mint egy hónapja ismerek most lép ki a kapun, és lélegzetelállító, mint mindig. Mivel túl van a harmincon, ezt úgy sem ismeri el, de édesen csókol, akár egy szerelmes kamasz. Miközben hozzánk megyünk, gondolatban átfutom, hogy vajon jó ötlet-e, hogy beszámoljak neki, hogy ki vagyok. Vajon értené-e. Már felvetettem egy beszélgetést Cesar-ról, és erről a csoportról, akkor pozitív volt az általa küldött visszajelzés, de most arról van szó, hogy magam sem tudom, hogy jó az, amit csinálok. Talán félek attól, hogy megtudja, és meggyűlöl, vagy elveszítem. Elvégre elég kevesen értenék meg, hogy azok a módszerek, amiket használtunk, jó dolgokat idéztek elő. Elvégre egy ponton én sem hiszem el. Már épp rászánom magam a tűz mellett, hogy elmondjam neki, mikor megcsörren a telefonja. Érzem, hogy valami nem oké. Mikor lerakja, kicsit elsírja magát, én pedig felpattanok, hogy átöleljem. Annyira aranyos, ahogy mondja, hogy nem számít, és nem akarja elrontani az estét, hogy egy kicsit én is majdnem elpityeredem. Töltök neki egy pohár pezsgőt, hogy megnyugodjon, és előveszek egy adag csokit, amit pont egy ilyen alkalomra tartogattam.
Igazából nem is értem, hogy miért érint ez olyan rosszul... – mondja szipogva, mikor kicsit megnyugszik. – Egy szörnyű ember volt, és megérdemelte!
Miről van szó kedves? Ha már elkezdted, kérlek ne hagyd abba, mond el, hogy mi történt.
– Az apámat holtan találták nemrég a templomban, ahol pap volt. Valaki megölte. Biztos valaki elégtételt vett végre a szörnyűségein... nem is értem miért sírok most mégis miatta...

Sokáig kellett nyugtatnom, azt mondta, hogy látni akarja a holtestet, jobb is lenne hosszútávon, ha ma láthatná, és még a kritikus pontból elkezdhetné feldolgozni, mint az, hogy várunk vele egy napot, de ilyenkor már nem akartam elindulni, inkább hátra mentünk a medencéhez, hogy ússzunk egyet. Tudtam, hogy attól meg fog nyugodni, és így is lett.
A kicsi Anette-nél alszik, így miénk az egész ház. Álmos lett, így lefekszünk aludni. Mikor már alszik, nézem az arcát, a testét, ahogy levegőt vesz, és arra gondolok, hogy vajon az apja vele is tett gusztustalan dolgokat? Ezért mondta, hogy szörnyű ember volt? Ezek után szörnyű lesz bevallanom neki, de meg kell tennem. Nincsen bennem sajnálat, bűnbánat, csupán őt féltem az igazságtól. És talán magamat. Lemegyek, és úszok még pár hosszt, amíg a gondolatok kocsonyásodni nem kezdenek a fejemben, aztán pedig felmegyek, és belenézek a tükörbe. Az arcom tiszta, és meglepődök ettől. Mintha titkon abban reménykednék, hogy az összerepedt arcú torz tükörképem kísért. De az csak a lelkiismeretem volt, ami végleg elfogadta a tényt, hogy amit teszünk, azzal jobb világot teremtünk.
Egy utolsó kocka csokit eszek még, aztán mellé bújok. Átölelem, és arra gondolok, hogy ki kell szállnom ebből. Az utolsó menet után megteszem, amit Anette hosszú évekkel ezelőtt megtett, hogy megóvja magát attól, hogy bekebelezze ez az erő, ami meggátolja, hogy saját magát boldoggá tegye. Felébred, és kicsit kótyagos a valóság érzékelésétől. Mikor tudatot nyer benne az elmúlt néhány óra, erősen átölel.
Ne aggódj, kedvesem. Minden rendben lesz! 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.