Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tehetetlenség törvénye: Holokauszt W. oldal

2012.10.01

 

kensart_01.jpg

  

  A Nap lemenő fényében közelítem meg a díler házát, akivel interjút fogok csinálni. Jobban mondva inkább egy volt díler, aki pár éve szabadult, és némi pénzmagért vállalta, hogy beszél az életéről, hogyan lett díler, milyen bűncselekményeket követett el, és a többi. Persze szabályokhoz kötötte az interjút, tehát mikor ezt megírom, ki kell hagynom belőle helyszíneket, neveket, amiket akár véletlenül is el fog mondani, hogy gördülékenyebb legyen a története, és ne azon kelljen agyalnia, hogy mit mondhat el, vagy mit nem. Mikor beléptem a lakásba, eljátszom, hogy lehalkítom a telefonom, de igazából azt a kocsiban hagytam, a kezemben lévő szerkezet egy szenzor, ami feltérképezi a körülöttem lévő teret a legközelebbi falakig, amik egy kilométeres körzetben vannak, és kiszűri, hogy vannak-e kamerák az adott helységben. Nincsenek. Nem tudom, hogy beszélt-e bárkinek is arról, hogy egy író interjút fog készíteni vele, amit felhasznál egy könyvéhez, mindenesetre én megkértem, hogy ne tegye addig, amíg a könyv kész nem lesz. Nem bíztam benne, hogy tartja a szavát, ezért hamis személyazonossággal mutatkoztam be neki, és ha esetleg rákeresne a munkásságomra, arra az esetre létrehoztam egy honlapot, amin megosztottam pár írást, kamu díjakkal, és referenciákkal, amiknek úgy sem fog utánanézni.  Ha mégsem, csak zsákutcába fog érni. Miközben kényelmesen elterülök az egyik fotelben, kinyitja a bort, amit hoztam, majd mindkettőnknek tölt, én pedig leteszem az interjúért ígért ezerötszáz eurót az asztalra.
 – Tiszta mázli nem, hogy az újabb kocsikban már van automatikus vezérlés, így akkor is mehetünk kocsival, ha megittunk pár pohár bort. – mondom, csak hogy felkeltsem az érdeklődését, és úgy néz ki hat a dolog.
 – Ja, még szerencse, de úgy tudom nemrég megint csökkentették a véralkoholszint számát, így már jobban oda kell figyelni, hogy mennyi az a pohár bor.
 – Ebben végül is van ráció, ugyebár mostanában elég sokan voltak, akik úgy gondolták az automata vezérlés lassúságát érezve, hogy mégiscsak jobb lenne, ha maguk vezetnék az autót, csak nem lesz belőle baj. De lett. Páran úgy gondolják, hogy vissza kéne hozni a szondával ellátott kocsikat, amik csak akkor indultak, ha a sofőr először belefujt az autóban található szondába, de nem gondolják, hogy azt is mennyien játszották ki úgy, hogy megkértek valakit. Nem tudom igazából mi lenne a jó megoldás.
 Ez már egyszerre túl sok infó volt az alanynak, aki hirtelen nem tud mit válaszolni, megkérdezi, hogy kezdhetünk-e. Belekortyolok a több száz eurós borba, amit hoztam, aztán eszek egy darabka sajtot, tudom, hogy nem így szokás, de nem törődök vele, hagyom, hogy az ízek összeálljanak a számban. Csodálatos. Miközben bólintok és elkezd beszélni, a diktafon felveszi minden szavát. Megkért a felvétel előtt, hogy a kérdéseknél szólítsam W-nek. A gondolataim kicsit elkalandoznak, de nem is próbálok figyelni. Ennek a diktafonnak van egy olyan funkciója, amit sokan nem ismernek, egy hangtorzító program, ami nagyon hatásos. Miközben a szörnyűségeket meséli, amit életében tett, figyelem a szemét. Nem sugárzik belőle megbánás, ami következtethető az eddig elhangzottakkal. Szegény sorban nevelkedett gyerek, akinek nem voltak lehetőségei, csavargott, drogozott, majd árult, hogy legyen pénze, és így tovább a szamárlétrán a csúcsig, majd a börtönig. Úgy gondolja, hogy a sok megnyomorított élet, sárba tiport ember csak abból a kényszerből fakadt, hogy nem volt más választása. Közben elfogy a bor, amit hoztam, így kinyit egy másik üveggel, amiből köszönöm szépen, de csak minimális mennyiségűt kérek, majd egy gyors pisiszünet, ami alatt van időm a poharába tölteni egy kevéske nátrium-pentotált, hogy feldobjuk az interjút. Nevek kellenek, amiket esetleg elhallgatna. Mikor visszajön, belekortyol a borába, mialatt én kicsit izgatott leszek. Rég éreztem ilyet, így nem is volt kellemes a kiszolgáltatottság érzése, hiszen veszélybe kerülhetek, ha lebukok. Szerencsére nem érezi, hogy az – amúgy rémes bor – bővöl néhány összetevővel. 
 A nátrium-pentotál gyorsan kifejti a bódító hatását, így mikor óvatosan kérdezni kezdek azokról, akiknek dolgozott, bár, ahogy mondom, tudom, hogy ezekről nem beszélhet, rögtön megered a nyelve. Sorol neveket, és dátumokat, de a kérdéseimre is válaszol. Egész kis bűnözői lexikon van elrejtve a csávóban, szinte már sajnálom szegényt. Mikor kezd magához térni, akkor veszi észre amit csinál, és visszakozni kezd, mondván eléggé megütötte a pia. Ráhagyom, majd előveszem a bokámhoz szíjazott tokból a fegyverem, és ráfogom.
  – Ne próbálkozz, vagy különben rögtön agyonlőlek! – mondom, és meglepődök rajta, milyen gyorsan vált a bódulatból félelemmé. Az elmúl években sokszor csináltam ilyet, szinte már élveztem látni, hogy a nagy, és céltudatos bűnözők hogy degradálódnak férgekké.
  – Haver, mi a faszt csinálsz, ne viccelj már velem! – mondja , és látom rajta, hogy ha nem ment volna el nemrég vécére, maga alá csurgatna.
 – Fogd fel ezt… egy nagyobb részletnek, amit azokért az ártatlan emberekért törlesztesz, akiknek tönkretetted az életét.
 – Hé, bazd meg, ez nem jó tréfa, ha figyeltél, tudod ki vagyok én… egy telefonomba kerül, és kicsipkéztetem a búrád, te kretén. Azt hitted, hogy nem szólok senkinek, hogy mire készülsz, az interjúról… rábasztál, elég sokan tudják, hogy ki vagy…
 – Befejezted seggfej?! Mert akkor elárulok neked, és csak neked egy titkot, aminek nem fogsz annyira örülni. A személyazonosságom hamis. A papírok, amiket mutattam hamisak. Sőt, a honlap, amit adtam… szintén hamis. És ebben a pillanatban már nyomtalanul eltűnt a kibertérből. Se egy szócikk, se egy tárolt változat… kínos. Elárulok neked egy ideológiát, ami hozzád vezértelt. Kérlek ne sírj, és ne könyörögj, csak a saját helyzeted rontod ezzel. Tehát, volt egyszer egy kedves barátom, akivel volt pár téma, amiben nem értettünk egyet. Az egyik ilyen szerint nincs olyan, hogy negatív döntés, abban az esetben, ha tanulunk belőle, mert akkor a korábbi döntésünk pozitívvá alakul annak a függvényében, hogy ezáltal fejlődtünk tovább. Felhoztam erre egy példát, hogy globálisan nézve ez nem állja meg a helyét, hiszen vannak döntéseink, aminek következtében emberi életeket tehetünk tönkre, vagy vehetünk el, például ha egy rossz döntésből kifolyólag balesetet okozunk. És akkor már mi hiába tanulunk ebből, ha más emberek életét megnyomorítjuk, attól még a döntés globálisan nézve negatív döntés volt. Te hogy látod ezt, kedves W?
 – Nem tudom, kérlek engedj el, kérlek, ígérem, hogy bármit megteszek, mindenkit feladok, aki ezzel foglalkozik még, csak segíts kérlek…
 – Köszönöm W, de épp elég embert adtál fel az imént. A továbbiakban nem rabolnám egyikőnk idejét sem a fölösleges információcserével. De hadd folytassam a történetet. Tehát ez a barátom egy időben bekerült a drogok hálójába, és sajnos ez is lett a veszte. Volt egy díler, nevezzük az egyszerűség kedvéért W-nek. Tehát a következő kérdés merül fel ebben az esetben. Két ember hozott két rossz döntést, amibe az egyik bele is halt, így ő eleve nem tud tanulni belőle, így ez kiesik, talán globálisan nézve pár embernek felnyitja a szemét, ez egy jó pont, de a családja összeomlott a halála miatt. A díler pedig börtönbe került, és mint kiderült, azóta mintapolgár lett. Nem ad el több cuccot, sőt, még nem is nyúlt azóta semmi illegálishoz. Nem igaz, kedves W? Vagy… esetleg tévedek? Nyugodtan meggyónhatod a bűneidet.
 – Néha még adok el ezt-azt, de nem veszélyes cuccokat esküszöm. Egyszerű dizájnerdrogok, kicsit felpörgetnek, és ennyi. Kérlek, ne ölj meg.
 – Ne aggódj W, nem öllek meg. Már régóta halott vagy. Csak a tested ezt még nem dolgozta fel.

 Három lövést adok le, kettőt a két vállába, és egyet a fejébe. Már a védjegyemmé vált ez a módszer, sokszor volt alkalmam gyakorolni. Az üveg bort, és a poharakat egy zsákba rejtem,  a táskámból egy netbook-ot veszek elő, hozzákötöm a diktafont és egy pendrive-ot, majd átmásolom a beszélgetést, a diktafont pedig az asztalon hagyom a rendőröknek. Mielőtt idejöttem volna, rávettem egy kis üzenetet, és utána kezdődik az interjú. A zsákot, a borítékot a pénzzel, és a gépet a táskámba teszem, a fegyvert vissza a helyére, bár már leszedem a hangtompítót, mert menet közben kényelmetlen volt. A töltényhüvelyeket összeszedem, bár ez már csak formaság, ami nélkül sem találnának meg soha, a töltények ugyanis házilag gyártottak. A lépcsőházban megnézem az időt, és örömmel veszem tudomásul, hogy még van fél órám a lányom sulijába érni, ahol épp egy nagyon színvonalas gála megy, amiről igazoltam maradok távol. Ma nálam alszanak a barátjával, az anyjával így beszéltük meg utólag. Mindig mikor Anette-re gondolok, megremeg bennem valami fájdalmas. Az évek folyamán ez soha nem múlt el, talán nem is fog.
 A kocsiban leveszem a kezemről a gumivá vált krémet, akár a lehámlott bőrt, ami meggátolja, hogy újlenyomatokat hagyjak, hasonló gél állagú kenőcs, mint azok az arckrémek, amik maszkká szilárdulnak. Hasonló anyag van a cipőm talpán is, a leszedett anyagot a zsákba teszem, felhívom a haverjaimat, akik nem messze várnak. Odahajtok, és megpillantom a kukásautót, odaadom a zsákot az egyik embernek, aki rögtön a szeméthalomba dobja, és hallom, ahogy elindul az enyészet útján. A másiknak odaadom a pendrive-ot, rajta a hangfelvétellel, amiben az elpusztításra ítélt személyek nevei hangzanak el. Elbúcsúzok tőlük, majd szétválunk, még látom, ahogy a kukásautó eltűnik, majd beállítom a GPS-en az útvonalat, és automata vezérlésre kapcsolok. Ezekben az új kocsikban már egyre jobbak azok a letapogatók, amik kis hatótávolságban felmérik az utat a kocsi körül, így a hirtelen megváltozott útviszonyokhoz is tud alkalmazkodni. Alig húsz perc múlva megérkezek az iskolához, bemegyek az előadóiba, megkeresem a tekintetemmel Anette-t, és leülök mellé. Az elmúlt tizenhat év alatt, amióta megtudtam, hogy nem halt meg, nem sokat változott, még mindig módfelett gyönyörű, főleg ezzel a félhosszú hajjal, amit még mindig fehérre festve hord. Nagyon jól áll neki. A kislányunk a színpadon gitározik egy zenekarban, imádom, ahogy játszik, pedig még csak tizenöt éves és kicsit lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy nem voltam végig itt. A barátját Sebastian-t meglátom a színpad oldalánál a botjára támaszkodva. Akárhányszor a neve említésre kerül eszembe jut a régi történet, és egy Sebastian nevű srác, akit megöltem. És bár a két srác sokban hasonlítanak, mégis próbálom elválasztani őket egymástól, mert nem jelent semmit, hogy a keresztnevük egyezik.

  – Csak hogy végre ideértél, már kezdtem kétségbeesni! – súgja Anette, de nem veszem komolyan a piszkálódását.
 Anette-vel akkor romlott meg a kapcsolatunk, mikor kiszállt abból a csoportból, amit igazából ő hozott létre azzal a szándékkal, hogy megtisztítsuk a világot a bűnözéstől, és amit már tizenhat éve én vezetek. Ez nem tetszett Anette-nek, féltett, amit valahol megértek, és azt is, hogy rájött arra, hogy ezt nem csinálhatja többet. Ennek már tizenhárom éve, azóta külön neveljük a kicsit, aki már nem is olyan kicsi. Bár tudom, hogy azóta is értesül a csoport minden akciójáról, és tervéről, nem számít semmit. Rájött arra, hogy tudok vigyázni magamra, és mindent kézben tartunk a többiekkel.
 – Igen, éreztem, mikor leültem, csak úgy vibrált a libidód körbe-körbe, csoda, hogy nem robbant fel.
 – Ha-ha. – mondja, és egy darabig nem is szól semmit. Csak mikor elbúcsúzunk a kocsiknál, akkor kíván jó éjszakát.

 Hazafelé a gyerekek beszámolnak a gáláról, én pedig hullafáradtan hallgatok. Otthon vacsorázunk, majd visszavonulnak a lányom szobájába, én pedig a dolgozószobába megyek, és bekapcsolom a lányom szobájában lévő hangfelvevőt, hogy felvegyem, amiről beszélnek. Nem a lányomat szeretném ellenőrizni, benne megbízok, kiskora óta oktatjuk Anette-vel önvédelemre, és arra, mire kell figyelnie.
 Sebastiant kell ellenőriznem. Tudom, gonosz dolog, de ezáltal ismerem meg igazán. Jobb, mintha kérdésekkel bombáznám, és faggatnám.
 A hálóban sokáig szemezek az ággyal, és végül megadom magam, lefekszem, és szinte azonnal elalszom. Másnap reggel a telefonom ébreszt, kódolt üzenet, hogy kapcsoljam be a TV-t. Már csak a hír végére kapcsolok oda, de visszatekerem az adást, így megtudom, hogy a tegnap esti akcióm van terítéken, és meglepődök, hogy milyen gyorsan dolgoztak a zsaruk, és a média még azzal együtt is, hogy a csoport tagjai értesítették őket, miután hazaértem.

 „A sajtóban Caesar néven elhíresült önbíráskodó bűnöző tegnap megint lecsapott. Az áldozata a harminc öt éves Frédéric T. aki korábban tizennégy évet ült, kábítószerrel való visszaélés, és gondatlanságból elkövetett emberölés miatt. A helyszínen, mint eddig is, most is hagyott egy üzenetet, amit most lejátszunk önöknek:

Üdvözlök minden reményvesztett embert, és azokat is, akik emberektől veszik el a reményt. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a párizsi rendőrség még mindig korrupt, és szabadon hagyja bűnözni azokat a mocskokat, akik elrontják a világunkat, helyette ártatlanokat kergetnek apátiába, hogy plusz pénzhez jussanak. Az interjúban, amit az üzenetem után hallani fognak, olyan emberek nevei lesznek hallhatóak, akik a jómódúságuk mögé bújva álcázzák undorító lelküket. Rég egy sötét zárkában kéne rohadniuk! Sajnos nem hagynak más választást nekünk, mint azt, hogy a kezünk által nyerjék el méltó büntetésüket. Isten bocsájtsa meg vétkeiket!

 A rendőrség csak idáig engedte lejátszani a hangfelvételt, már dolgoznak az adatok feldolgozásán, és egyéb információval nem szolgáltak. A szó a stúdióé…”

Kikapcsolom a tévét, és sütkérezek kicsit a nyár végi napsütésben. Határozottan jobb kedvvel kelek így fel, és titkon eldöntöm, hogy dupla adag müzlivel kezdem a napot.         

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cephalexin Sample Ellillefs

(EllTilm, 2019.09.29 00:38)

Was Ist Viagra Fur Manner Viagra Lowest Prices Cephalexin Storage <a href=http://cure-rx.com>where to buy cialis online safely</a> Propecia Causes Impotence Online Viagra Liquid Amoxicillin For Cats