Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ami közös bennünk

2012.09.18

 

mtjfvnq.jpg

 


 Hajnal volt már. A Nap első sugarai elérték az erdő határát, a nedves fák levelein meg-megcsillant a fénye. Baktattam hazafelé céltalanul, mint máskor. Talán céltalanabbul, mint máskor. Magam sem tudom. Az este bevett nyugtatók még hatottak, agyam, mint egy szilárd szita, csak kevés gondolatot engedett ki szabadon. Tompán, sajgó aggyal mentem tovább az úton. Egyáltalán merre tartok én egyedül? Mellettem az élet által kiokádott emberek ültek a fűben, irányításra vára, mert a saját életük fölötti kontrolt már réges-rég elveszítették. Egy lányt pillantottam meg az erdő szélén, két kezével átölelve magát leszegett fejjel állt a fák, és bokrok előtt. Elindultam felé, automatikus, szinte már mechanikusnak tűnő mozgásomon csodálkozva úsztam felé a levegőn át. Csengett a csendtől a fülem, hallani akartam a zajt, amit a hangszálai gerjesztenek. Zöngések áradatát, amik átszakítják a csendet, és megelevenednek a nyugtatóval teletömött tudatomba. Szerelmet akartam. Odaértem, és megkérdeztem, hogy jól van-e.
 Felemelte a fejét, a tekintete túl emberi volt. Könnyei, mint megannyi síelő, versenyeztek az arcán lefelé. Egy késztetést éreztem, és átöleltem. A póló, ami takarta a testem átázott, azon a helyen, ahol a könnyei átúsztak a szöveten. Hirtelen kapta fel a fejét, és rátapasztotta a száját a nyakamra. A száján megtelepedő könnycseppek puhává tették az ajkát. A vér örömmel tódult szét a testemben, az agyam szétzúzta a szitát. Hegedű pendült a fülemben, ahogy hallottam lélegezni. Nem értem el, csak a feje oldalát. Öleltem, és csókoltam a haját. Hirtelen ért véget, elengedett, megfordult, és elfutott. A kezem úgy maradt, tartotta a levegőt. Megállt, visszanézett, és elmosolyodott. Majd tovább futott. Én pedig utána. Fák mellett futottunk, állatok nézték ténykedésünk, menekülésünk a minden elöl. Egyre messzebb mentünk, mégis egyre közelebb valamihez. Egy kis tisztás látszott, amit a fák hiánya miatt, megvilágított a nap. A lány nem törődve velem vetkőzni kezdett, majd kiállt a napfényre, és felnézett az égre. Követtem a példáját.
 Ott álltunk a centrumban. Átöleltem, és megcsókoltam, ő pedig pajkosan harapdálni kezdett. A megfelelő védelem után összetapadtunk. Lábát összekulcsolva magához szorított, én pedig tekeregtem rajta. Semmi nem létezett rajtunk kívül. Megfogta a vállam, majd mélyen a szemembe nézett, a lábával lendületet vett, és lelökött magáról, majd rám mászott. Zenélni kezdett a természet, mi pedig egymás nyakába borulva zokogtunk a boldogságtól. A levelek, mint húrokat pengették az ágakat, amik megannyi dobként szólították az éneklő virágokat. Felváltva mozogtunk, és egymás szemébe néztünk. Ismerkedtünk egymás lelkével, miközben a testünk a saját táncát járta.
 Lepergett előttünk életünk filmje, majd becsuktuk a szemünket. Én kerültem felülre. Énekeltünk a természettel, mert az utolsókat rúgtuk. Haldoklók voltunk, és közeledett a pillanat. Gyorsítottam, éreztem a pulzusát, ahogy összefonódtak a karjaink. Szaporábban lélegzett, és én is. Összetapasztottuk a szánkat, nyelvünk ösztönösen táncolni kezdett a másik nyelvén. Újra összekulcsolta a lábait a hátamon, a karom pedig beleremegett a vérveszteségbe. A vér lüktetett, majd leengedett, az ének vonyításba csapott át, ahogy egymásra tapadva meghaltunk a vágytól, amit a közös fájdalmunk táplált.  

 





 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.