Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Le désir

2012.08.03

  

17092.jpg

 

 Mindenkinek van legalább egy története az életében, amire ha visszaemlékezik, minden baj, minden jelenlévő gond, kisebbnek, jelentéktelenebbnek látszik. Valahogy az ilyen történetek azok, amik azért létezhetnek, mert a múltban az ember jó döntéseket hozott. Olyan döntéseket, amik az egész lényére, a további életére hatással vannak.

 Az én történetem, ami meghatározta a pillanatot amiben vagyok, egy fülledt nyári reggelen kezdődött. Emlékszem, a beteljesületlen vágyaktól kiégve sétálgattam nagyapám lakásában, mikor egy prospektusra lettem figyelmes. A prospektus egy idősotthon pozitívumaival kecsegtette az azt forgatót, elfedve a valóságot, amivel csak a bentlakók érzelmeit magába szívva szembesül az ember. A bezártságot, a magányt, az elkeseredettséget, a tehetetlenséget. Megijedtem, és megkérdeztem nagyapámat, hogy mit keres ez nála, mire megnyugtatott, hogy ez csak egyszerű szemét, csupán egy szórólap, és senki nem dughatja őt ilyen helyre. Közben elcsuklott a hangja, széttépte a szórólapot, és a kukába dobta. A nagymamám két éve hagyott itt minket, és azóta a papámnak, a minden héten egyszeri sztorizgatásnál nincs több öröme, amit a barátaival tölt el, valahol a városban. Nem tudom, hogy miért, de a prospektust nézve arra gondoltam, hogy valamivel el kell foglalnom magam, hogy ne emésszen fel a saját tehetetlenségem okozta gyötrelem, egy szerelem, ami belül feszít, de nem teljesedhet ki.

 Miközben a város utcáit jártam, nem tudtam elvonatkoztatni róla az elmémet. Tavaly félévkor jött a sulinkba, és az első nap lenyűgözött. Szerencsére nem voltunk osztálytársak, de az osztályából pár embert ismertem. Szünetekben mindig velük lógtam, őt pedig a friss hús mámorító tökéletessége okozta tézis miatt rajongták körül a fiúk. Én megpróbáltam távol maradni tőle, egy ösztönös védekező-mechanizmus arra figyelmeztetett, hogy már most túl népszerű hozzám, nem érhetek fel vele, és az önbizalomhiányból fakadó kommunikációs gátak miatt csak lerombolnám az esetleges illúzióit rólam. Volt barátja - aki miatt a sulinkba jött -, így eleve nem volt szabad préda. A srác, az a tipikus, autóm van, és sportolok, a barátnőm pedig a szükséges plusz egy, az egóm áztatására. Persze ez a lényegen nem változtatott, akárhogy próbáltam akkor a tipikus emberi mentalitással a szálkát nézni benne csak azért, mert féltékeny voltam. Párszor beszélgettünk a lánnyal, és megbabonázott. Persze nem volt tökéletes, néha gőgös volt, és lenézte azokat, akik emberhez nem méltóan viselkedtek, én pedig ezektől függetlenül beleszerettem, mert csodálatos volt a hozzáállása. Azt hiszem ő is látott bennem valamit. Talán meglátta bennem azt, aki lenni szeretnék, és ez csak jobban ellenállhatatlanná tette a szememben.

 Másnap a neten rákerestem az otthonra, mert nem tudtam elolvasni, hogy a külvárosban hol található, mielőtt papám széttépte volna a tájékoztatót. A recepción furcsán néztek, mikor előadtam, hogy mit szeretnék csinálni, de végül belementek, hogy meglátogassam azokat, akiket nem sűrűn látogatják.
Egy idős hölgyet választottam a listáról, és beléptem a szobába, ami olyan volt, akár egy kórterem, ami igazolást adott a gyanúmhoz. Mint kiderült később, itt a tartósan beteg lakók laknak, de a látvány akkor is lehangoló volt. A hölgy kedvesen fogadott, pedig gondolatban már elképzeltem egy forgatókönyvet erről a jelenetről, amiben kiabálva zavar ki a szobából, hogy hagyjam őt békén.
Leültem mellé, és beszélgetni kezdtünk.

 Sokat lehet megtanulni az öregektől, még azoktól is, akik lemondtak az élet örömeiről. A tapasztalt idős egyébként sem boldogtalan. Felismeri a környezetét, ismeri önmagát, a szeretteit, tudja mit kapott az élettől, és talán még azt is előrevetítheti, hogy még mit kaphat. De ami a legfontosabb: soha nem hagyja abba a tanulást, a figyelést. Ahogy észreveszem a generációmat, rengetegen már most elhagyják a tapasztalatszerzést, megelégedve a sekélyes képleteikkel az életről. Begyöpösödnek a saját önző vágyaikba, a döntéseiket anélkül hozzák meg, hogy tudomásul vennék saját szerepüket a világban. Nem látnak távolabb a jelennél. Mindent azonnal akarnak, ismeretlenül. A saját életüket nehezítik meg ezzel, utána pedig a világot okolják a saját elrontott döntéseik miatt. Ahogy ezt a pár mondatott visszapörgettem magamban, a pillanat csírájából éreztem, hogy végig magamról beszéltem. Az ágyon fekvő hölgy pedig hallgatta a monológomat, és könnyek szöktek a szemébe.

 Megtudtam, hogy a családja elhagyta egy perpatvar után, mert sokat jótékonykodott, és egyszer egy jóhiszemű jótékonykodást követően megfosztották a vagyonának egy részétől. Emiatt vesztek össze vele, nyílván az elvesztett pénzt sajnálták. Miközben erről mesélt, nem tűnt szomorúnak, ami meglepett. Később kifejtette, hogy ezáltal tanulta meg, hogy kik veszik körül, és emiatt az információ miatt hálásnak kellene lennie, nem pedig szomorúnak. Ahogy mondta, az emberi csalódottság, és a veszteség érzése is önző dolog, hiszem az ember a saját pillanatnyi fájdalmára gondolva felejt el nagyban gondolkodni. Példaként említette a gyászt. Hosszú betegség után eltávozott embernél a gyász, szerinte a gyászolónak szól, nem is az elhunytnak. Az elhunyt ilyenkor legtöbbször vágyik az elmúlásra, amely megszabadítja őt a földi szenvedéstől. Nem testben, lélekben gondolkozik. Szabad szeretne lenni. Tökéletes. Gyógyult. A gyászoló tartja ezen a világon, mert önző. Mert nem akarja elengedni. Amit mondott megérintett. Akit szeretünk, el kell engednünk, ha neki így lesz jobb.

 Hazafelé rájöttem, hogyha szeretem, a boldogságára kell törekednem, nem pedig arra, hogy a vágyaim mit diktálnak, még ha ennek azt is kell jelentenie, hogy soha nem lehetünk egymáséi. Ezt fájt beismerni, de a bizonytalanságnál több volt.

 Pár nap volt még, hogy újra halljam a hangját, és gyenge voltam. Csak ültem a hölgy ágyánál, és beszélgettünk. Én azt vártam, hogy meséljen, ő rólam szeretett volna hallani. Már rájöttem, hogy rajta kívül nem fogok sok embert látogatni, ahogy terveztem, de így is jó volt. Mindazonáltal, gyűlöltem magamról beszélni. Miről tudtam volna? Hiszen nem volt bennem semmi különleges. Meséltem azért pár dolgot, hogy nem találom a kiutat az életemből, hogy nem érzem azt, hogy boldoggá tudnék tenni bárkit is, és attól félek, hogy egy napon egyedül maradok. Az utolsó mondatot elharaptam, mert kapcsoltam, hogy ő egyedül van. Észrevette, és mosolygott. Azt mondta, hogy az egyedülléttel nincs semmi baj, olyankor kell az embernek a legjobban küzdenie, megragadnia, ami előtte van, és élnie a lehetőségekkel, hogy amikor már körbeveszik az emberek, nyugodtan tudja élvezni a társaságukat. Rájöttem, hogy mit kell tennem, hogy boldog legyek. Még jobban kell hasznosítanom az időmet, kitörni a kalitkából, és megragadni az élet tálcájáról, amit meg lehet. A profitorientáltság így is szűkíti a lehetőségeket, de a hölgy erre azzal érvelt, hogy a pénz nem minden. Azt mondtam, hogy a pénz jó kezekben óriási lehetőség, rosszakban csak ártalom. Bevallottam, hogy nyílván én is a saját boldogságomra törekednék először, ha lenne pénzem, de szerencsés helyzetben vagyok, mert attól is boldog lennék, hogy másokat azzá teszek, és nem lennék a végletekig meggondolatlan, igyekeznék ésszel élni, amit sokan nem tudnak.

 Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy nappal olvastam, meglátogattam nagyapám, vagy az otthonban voltam, ahol törődtem, és tapasztaltam. Néha írtam az érzelmeimet birtokló tüneménynek, amiben reményeimet fejezem ki, hogy minden szuper a világ másik végén, közben pedig kicsit még fájdogált a seb a lelkemen, de egyre kevesebbszer próbáltam tágítani rajta, hogy beengedjem a vágyat, a reményt, és ezzel magamnak okozzak még több fájdalmat. Senkinek nem lenne jó. És ő sem érdemli meg, hogy lássa, hogy fáj, amit iránta érzek, mert nem lehetek vele.
Egyik nap papámnál egy ismerős könyvbe botlottam. Emlékszem, mamám kedvenc könyve volt. Egy kicsit rossz volt a tudat, hogy ezt olvassa, és közben egyedül szomorkodik, de mikor látta, hogy észrevettem, azt mondta, hogy csak a fiúknak viszi el, hogy olvasgasson kicsit belőle, miközben kártyáznak.
Nagy vihart mondtak aznap estére, én mégis elindultam, hogy meglátogassam idős sorstársamat az otthonban. Miközben a dombon mentem fel, megcsörrent a telefonom. A lány hangja fátyolos volt az elfojtott könnyek súlyától, és rögtön éreztem, hogy minden élet kiszáll belőlem. Rögtön azzal kezdtem, hogy ne sírjon, hogy mondja el mi a baj, ő pedig sírós hangon mondta, hogy semmi baj nincs, és, hogy meséljem el, hogy vagyok. Könnyezni kezdtem, és éreztem, hogy kicsit elpusztultam. Kérleltem, hogy mondja el mi bántja, mire kitört belőle a sírás a legelemibb módon, én pedig több száz kilométerre tőle ugyancsak sírva fakadtam. A barátja elhagyta. Munkát kapott külföldön, amiről nem is szólt neki, és a nyaralás utolsó napján szakított vele. Egy több éves kapcsolatot hagyva maga után, és egy csodálatos lányt, akit egyszerűen nem tudtam megvigasztalni, mert nem voltam mellette. Próbáltam megnevettetni, hogy az ő hibája, hogy én is sírok, és ő nevetett ezen. Hallani lehetett a hangjában, ahogy a mosolyra görbült száján távoznak a szavak. Egy pár perc után letette, én pedig tehetetlenebbül éreztem magam, mint bármikor. Bármit megadtam volna, ha felszállhatok az első buszra, ami elvisz hozzá. De nem tehettem meg, és ebbe beleőrültem.

 Az idős hölgy türelmesen hallgatta a siránkozásomat, én pedig túl sokat kértem. Azt kértem, hogy vegye le rólam a terhet, hogy adjon egy mágikus támaszt a tapasztalataiból, ami segíthet túlélni a tétlenséget. Azt mondta, hogyha úgy érzem, hogy nem változtathatok a dolgon, kár lenne emiatt keseregnem. De ha van remény, ha még egy kevés remény is akad a boldogságra, meg kell ragadnom. Az emberrel - mint mondta -, az a baj, hogy túl nagy figyelmet szentel az egójának, és sokszor ez gátolja abban, hogy élvezze az életet. Közben sírva fakadt. Azt mondta, hogy ma beszélünk utoljára, mert másnap elszállítják, és megműtik. Nem tér vissza az otthonba. Tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, de nem akartam faggatni. Rémületet láttam a szemében, és vele szerettem volna maradni, hogy ne féljen. Azt mondta, hogy adjam meg a címem, és ír, amint tud. Leírtam egy papírra, és az éjjeliszekrényre tettem. Kérni szeretett volna egy utolsó szívességet, én pedig örömmel tettem volna eleget a kérésének, így kérleltem, hogy mondja nyugodtan. Egy utolsó csókot szeretett volna kérni, amit férfitől kaphat. Egy utolsó pillanatot, amitől boldog lehet. Teljesítettem a kérését, majd kimentem a szobából. A folyosó, a gyülekező fellegektől sötétbe borult, és egy ismerős hang ütötte meg a fülem egy kórteremből, amit eddig mindig zárva találtam. A nyitott ajtón keresztül megláttam nagypapám hátát, aki egy könyvet olvasott, és rájöttem hogy ő az ismeretlen hang gazdája. Az öreggel szemben egy ágy volt, amin őszes hajú nénike feküdt. Érezhette, hogy nézem, mert nagyon lassan felém fordult, így láttam az arcát. Az arcot, amit már majdnem elfelejtettem. A szemek nem csillogtak úgy, mint régen, a száj nem görbült mosolyra, kifejezéstelen halotti maszk volt. Nem ismert fel. Csak arra emlékszem, hogy remegve megyek végig a folyosón, a fejem széthasad a fájdalomtól, majd kirohanok az esőbe. A szakadó eső süketté tett, a kicsorduló könnyeim megvakítottak. Ahogy elég messzire kerültem üvölteni kezdtem, ahogy bírtam. Két perc után lassan sétáltam le a dombon, és arra gondoltam, hogy eladom valamimet, hogy pénzt szerezzek, és elmenjek innét. Minden apró mozaikdarab óriási erővel csapódott a lelkemnek. A mamám nem halt meg, hanem a betegsége amitől szenvedett az Alzheimer-kór volt, és papám nem akarta, hogy így emlékezzünk rá, így eltetette a halálát. Hát persze, a holtestet senki nem láthatta, hamvasztás volt. Azóta egyedül viseli a terhét a szerelme betegségének, és mikor mindenki azt hiszi, hogy újra él a barátaival, valójában az esküjét tartja be, és a legfájdalmasabb perceit tölti a nővel, aki talán fel sem ismeri őt. Hazamentem, és a bánat súlya alatt roskadoztam. Felhívtam a szerelmem tárgyát, hogy halljam a hangját, hogy erőt merítsek a sorsunkból. Az este további része idegőrlő katatón állapotban telt, és ki is tartott még pár napig.
Aztán egy nap lementem a postáért, és egy nagy, vastag borítékot találtam a ládában. Feladó nem volt rajta, de nekem címezték. Felvittem a lakásba, és kinyitottam. Pénz volt benne. Rengeteg pénz, és egy levél, amit remegő kézzel nyitottam szét.
„Köszönöm, hogy hitet adtál nekem a szeretetben, mikor már mindenki elhagyott. Hogy reményt adtál a legmagányosabb órákon arról, hogy léteznek még igaz emberek a világban. Természetesen a pénz nem minden, de egy napon azt mondtad nekem, hogy a jó emberek kezében óriási lehetőség. Hát kérlek, fogadd el tőlem ezt a kevés lehetőséget, hogy jó dolgokat hozz létre. Minden megvan benned, hogy hitet adj az embereknek! Örülök, hogy megismerhettelek!”
A levelet az idős hölgy kacskaringós kézírása zárta. Tudtam, hogy mit kell tennem, mintha egy régi eltemetett program lépett volna működésbe az agyamban. Összepakoltam néhány holmim, és elindultam papámhoz. Mondtam neki, hogy el kell mennem, de tudok a mamáról, nem hibáztatom, és ha szeretné, mellette állok, és ezután elkísérném én is, ha megy látogatni. Nem tudta szavakkal kifejezni a háláját. Elváltunk egy időre. Emlékszem, kiléptem az utcára, és csodaszép idő volt. Úgy éreztem kiszabadultam végre a kalitkámból, és szárnyalhatok.

 A telefonom halkan ébreszt, és kinézek az égre. Hajnalodik. A Nap elsősugarai elérik a testét, én pedig kikászálódok az ágyból, és az ablakhoz lépek. Párizs gyönyörű panorámája égeti magát a lelkembe, és minduntalan a tegnap este jár az eszemben. Mikor pár napja felkerestem, hogy repüljünk ide, és valósítsuk meg az álmainkat, nem hittem, hogy ilyen lesz. Úgy gondoltam, hogy mindketten megérdemlünk ennyit, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy szeretem, így próbáltam egy barátjaként viselkedni. Aztán tegnap este az Eiffel-toronyból néztük a naplementét, és összeért a lelkünk. Megcsókoltuk egymást, és azóta a világ szürreális kalandregénnyé változott. Visszagondolok az elmúlt hetekre, és arra kell rájönnöm, hogy céltalanság nem létezik, csupán rácsok, amik elválasztanak minket a szabadságtól. A rácsok mi magunk vagyunk.
Eszembe jut valami, egy történet, amit le kell írnom. Az asztalhoz ülök, és próbálom megragadni a gondolataim fonalát. A kezem hódító útjára indul a papíron.

 Mindenkinek van legalább egy története az életében, amire ha visszaemlékezik, minden baj, minden jelenlévő gond, kisebbnek, jelentéktelenebbnek látszik. Valahogy az ilyen történetek azok, amik azért létezhetnek, mert a múltban az ember jó döntéseket hozott. Olyan döntéseket, amik az egész lényére, a további életére hatással vannak.

 Elakadok, és nem tudom folytatni a gondolatot. Visszafekszem az ágyba, és nézem, ahogy kinyitja a szemét. Végigsimítok az arcán, miközben arra gondolok, hogy mi ketten együtt, jobbá fogjuk tenni a világot.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

novakkatica2@gmail.com

(Kéti, 2012.08.03 15:32)

Ilyen megható történetet ritkán olvas az ember. Köszönöm az élményt, amit az író - Gergő - okozott nekem. Csak gratulálni tudok és biztatni, hogy ne hagyja abba az írást. :)
Köszönöm, szeretettel: Kéti

.

(Greg, 2012.08.03 21:48)

Köszönöm szépen Kéti, nem fogom abbahagyni, főleg, ha ilyen kedves véleményeket olvashatok, mint a Tiéd! :)