Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Múlt és jelen (+16)

2012.06.03

 

 

autumn-boy-friends-leaves-favim.com-192386.jpg

 

 

 Szép nyári nap volt, a szocreál sétány árnyékában megpihenve haladt a két széttépett emberi test. Elmélyült beszélgetésük a jövőről a múlt homályába vesző jelenkép volt; és boldogok voltak, mert övék volt a világ. Több év eltelt azóta, de a helyzet mit sem változott. A világ légüres tér volt körülöttük, amit meg kellett tölteniük magukkal. Az egyikőjük a barátnőjéről beszélt, jobban mondva a szexuális életükről, míg a másik csak vágyakozott egy lány után. Élvezték a gondtalanságot, a szabadságot. A függőségek még sehol sem voltak, majd szépen lassan köréjük gyűltek, mint az éhes hiénák, falkába verődve várták, hogy lecsaphassanak. De őket nem érdekelte semmi, hiszen szét voltak tépve. És szocreál sétányra lassan sötétség borult…

Miközben a második tabletta csúszik le a torkomon, arra gondolok, hogy jutottam idáig. Talán a vágyakozás lenne a hibás mindenért, vagy a saját érzelmileg hulladék lelkem, ami képtelen egyszerűen gondtalanul létezni? Inkább a szenvedést választja, hogy megkapjon valakit, mint egy kibaszott óvodás a cukorkabolt előtt, aki nem képes elfogadni a tényt, hogy nem kaphat meg mindent. 
Nem tudom mit mondhatnék; a saját hangom az éteren keresztül megrémít, és nem tudom, hol vagyok. Előttem egy korsó sör, körülvesz a jelen, és egy mobiltelefon, a képe, az emlékek, bánat, pusztulás, és félelem. Remény, és szerelem. Az eltelt évekre gondolok, a nosztalgia összezavar. 

Ők ketten a saját ideológiájuk rabjai voltak, de az este még mindig tartogathatott meglepetéseket. Mint minden végzőst, őket is a középiskola nyújtotta bulik, és az újdonság varázsa kecsegtette. Lányokkal beszélgettek, majd elindultak egy épületbe, ahol reményeik szerint élmények garmadája várja majd őket. A lányokkal egy körben ültek, és mindkettőjüknek megtetszett egy lány. A lányoknak is tetszettek. A világ szaltót vetett, és puhán ért földet, mint egy kecses balerina, oly csodás volt egy pillanatra, hogy az embernek kényszere lett volna azt hinni, hogy álmodik.

Sírni szeretnék, de egyszerűen nem jönnek a könnyek, úgy érzem, hogy az utóbbi hetek, hónapok, egy gödör ásásával teltek, amibe én hülye, még bele is estem. Persze én nem másnak ástam vermet, én… én… én csak törekedtem arra, hogy megtaláljam a másik felem. 
A lány csodaszép, és okos, talán nem nekem való választás. És hülye vagyok, és csúnya. Ez nem egyszerű önbizalomhiányból fakadó szarság, hanem konkrét ténymegállapítás. A tudat, hogy megállíthattam volna, hogy beleszeressek a szükség óráján egyszerűen megöl, de én inkább bíztam és reménykedtem. Ami azt illeti, gyakran eszembe jutott miközben beszélgettünk, hogy kiegészítjük egymást. Persze jobbnak találtam, mint saját magam, de ez elvárható is lenne, miután világéletemben megkaptam, hogy szarra sem vagyok jó. 

A lány, és a fiú egy lépcsőház félhomályában beszélgettek. Mindketten zavarban voltak, a fiú beszélgetést kezdeményezett. A lány egy idő után elmondta, hogy van barátja, de a srác nem szereti, és a fiúval akar lenni, akinek a gyomrában az idegrostok a Csillagok Háborújának csatajelenetét álmodták gyomorfalra, ami kellemetlen érzés volt, de mégis olyan jó. A félhomály eltűnt, mikor a villany automata érzékelője megszüntette. Látták egymás sziluettjét, és a hallásukat felerősítette a szemük hírtelen használhatatlansága. A csók, amit abban a lépcsőházban váltottak filmbeillő volt. Ahogy az is, hogy utána fél évig nem látták egymást.

Tulajdonképpen gyűlölök embernek lenni az emberek közt. Erre kellett rájönnöm, miközben hazafelé támogatnak. Minden négy-öt-hat-hét méter után elalszok, de nem törődök vele, mert a fejembe légkalapácsként csesződik a gondolat, a beszédközpont zseléssé válik, és azt hiszem azt mondom, hogy meg akarok halni. 
Az emberi individuum megmérgezi a társadalmat, a törtetés, a degeneráció, amivel tudatlanul egymás elpusztítására törünk. Hiába vagyok jó; most épp számkivetett Rómeó, egy árnyékban ragadt Júlia nélkül, aki talán a fejemben létezik csak; ha saját ideológiámat nem értő csorda tesz tönkre, és érzem, hogy kiégek. Megtanítanám az embert a jóságra, ehelyett én válok fájdalmas kivétellé, ami erősíti a szabályt. Néha csak szaladnék, és szaladnék, amilyen messze csak tudok, végig egy platánfasoron, hátha valaki megkérdi; hová futsz te szerencsétlen, mire én; gyere velem, és a végén megtudod.

Hideg volt, és mindent szép fehér hó borított. A középiskola megtanította őket, hogy ideje a függőségeket magukhoz engedniük, hogy boldogok legyenek. Valamiért az volt bennük a téves gondolat, hogy csak úgy lehetnek boldogok, ha természetellenesen pusztítják a lelküket. Ha elengedik az emberségüket, és megszabadulnak az érzéseiktől. Még nem tudták, hogy hosszú évek multán válnak degenerált roncsokká emiatt, egyszerű érzelemtelen gépekké, egyszerű adattá, egy névvé egy számlán, ami a fogyasztói társadalom részét képezi. 
A fiú és a lány egy mászókán álltak, és csókolóztak. Hideg volt, de ők nem törődtek ezzel. Későre járt. A lány hazament, a fiú elkísérte, kéz a kézben mondta el neki, hogy nem működne a dolog köztük. A lány nem sértődött meg, elfogadta a tényt. Megcsókolták egymást, és ígéretet tettek egy későbbi találkozás reményére.

Szép őszi nap, a szocreál sétány árnyékában megpihenve sétálunk mi ketten. Eszembe jutnak a régi beszélgetések egy elképzelt jövőről, ami azóta már egy kitalált dimenzióban folyik tovább. Semmi nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, mégis szép lett. Nincs okom panaszra. A haverom a csajokról beszél, én pedig csak egyre tudok gondolni. Az őszi szél sután tolja a leveleket előre, és minden olyan csodálatos. A természet utolsó lépcsőfoka a tél előtt, és én asszimilálódok vele. A színek gyönyörűek, sárgák, zöldek, kékek. Kiröhög, amiért tegnap annyira szétküldtem magam, de felejteni akartam. Azonnal akartam szüntetni a fájdalmat, nem akartam érezni, nem akartam vágyakozni, mert egyedül voltam ezzel. Hülye voltam, és nem segített. Ugyanúgy bennem van a lelkének az elképzelt fele, és csak én tudom megmenteni magamat saját magamtól. Egy nap, vagy egy hét, de menni fog. Csak egy szép emlék lesz, nem pedig a reménytelenségem záloga. Harmatcsepp az éjszaka utolsó pillanatában, lágyan ereszkedő tünemény, amit majd a Nap első sugarai szárítanak fel, hogy a lénye ne tartsa fogva a lelkem akaratlanul. A mozi előtt sétálunk el, és érzem az ölelését, a mosolyát látom belül, az agyam a jelenbe vetíti, és nincs menekvés. A szerelem hulláma dobálja tehetetlen érzelmeimet a végzet tengerén, és elgyengülök. Egy lányt pillantunk meg, és köszönünk neki. A lánnyal több éve találkoztunk egy koncerten. Eszembe jut az első csókja, egy sötét lépcsőház lépcsőjén ülve, miközben ugyanúgy vágyakoztam az ismeretlen után. A haverommal nosztalgiázni kezdünk, elmondom a történetünket, miközben elhaladunk a háza előtt, ahová a búcsúcsók égetett emléket, és megnyugszom. Elnevetem magam, több nap óta talán először. És a szocreál sétányra lassan sötétség borul.  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.