Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ómen egy Angyaltól! [novella]

2012.01.21


Hámló falak közt pihent meg, hogy megnyugodjon kicsit, de kicsorduló könnyeivel vívott csatát.

Közelebb léptem hozzá, majd leültem mellé. Nem tudom mit is tehetnék ilyenkor. A szemben lévő csap felett tükör. Felálltam, hogy megnézzem magam benne. Fejemen nem volt bőr, egyszerű koponyává változott arcom, melynek szemgödreiben a szemgolyók pörögtek szüntelen, ahogy felmértem magam körül a mosdót. Vörös hajam egyenesen lógott vállamig. Érdeklődve vizsgáltam, hogy lehet hajam, és láttam, hogy az magából a csontból nőtt ki. Mágikus. Mikor visszaültem felemelte a fejét, amit két tenyerébe temetett az előbb. Rám nézett, bennem pedig megmozdult valami.

 
– Én vagyok az. – hallottam a saját torzult hangomat, ő pedig meredten nézett rám. – Ha esetleg most megijedtél, vagy valami, szerintem ne sikíts. Az nem lenne valami jó…
Nem sikított, csak nézett könnyes szemmel, én pedig átöleltem, és éreztem, ahogy hozzáérek a testéhez. Mondanom kellett valamit.
– Nem is tudom elképzelni milyen fájdalmat érezhetsz most, de kérlek… ne sírj. Ahogy most megjelentem, úgy megjelenek majd máskor is, ha szükséged lesz rám. – ez persze hazugság volt, már akkor tudtam, hogy soha nem fogom többé látni, már akkor tudtam, hogy nem lesz rám szüksége… tudtam, hogy holnapra nem fog emlékezni rám.

Pár órával korábban beléptem a fehérre meszelt helységbe, ami teljesen olyan volt, mint a Népliget, csak több jegykezelő ablak volt, ahol hosszú sorok kígyóztak. Beálltam az egyikbe, mire egy törpe –kis növésű ember, ahogy a mai embernek használnia kéne, hogy ne legyen sértő- megbökött az ujjával, és egy automatára mutatott. – Húzz sorszámot! – mondta. Visszamentem az automatáig, és megnyomtam a gombot. Kijött a sorszám, de csak egy ábra volt rajta, alatta egy felirat: várakozó lelkek száma 11. Remek, gondoltam. Nem is olyan sok idő múlva név szerint szólítottak, és akkor láttam meg, hogy minden ablak fölött van egy jel. Onnét, ahonnan a hang jött megtaláltam azt a jelet ami a papíron van, majd az ablakhoz mentem. – Közlekedési baleset, a halál beállta egy órája. – darálta a hang, majd a nevem jött és néhány adat, hogy éjfélre át kell mennem azon a kapun, majd felszállnom a buszra, hogy addig elbúcsúzhatok egy embertől, és lehet egy kérésem, amit nem értettem elsőre. A bent ülő ember elmagyarázta, hogy minden halott embernek lehet egy kívánsága. Akármit kívánhat, csak emberekben nem tehet direkt fizikai kárt.
Azt kívántam, hogy a szerelmem ne emlékezzen rám, amit viszont az ablak túl oldalán nem értettek. 
– Úgy értettem, hogy felejtse el, hogy voltam. Az összes emléket. Mindent. Hogy ne fájjon neki. 
– Ezt nem kívánhatja, ha benne nem maradnak emlékek a többi emberben attól még ott maradnak. Ha emlékeztetni fogják az zavart fog kelteni a rendszerben. És nem kívánhat teljes amnéziát sem.

– És… ha mindenkiből eltüntetném a létem? Mintha nem is éltem volna… mintha meg sem születtem volna, vagy valami. Akkor nem marad semmi, ami emlékeztetné rám. 
– Azt akarja, hogy tegyük meg nem történtté a létezését? Ezt nem gondolja komolyan… tudja, hogy mekkora zűrzavarral jár, ha valakit kiveszünk a rendszerből. Egy részletet az egészből? Arról nem is beszélve, ha megtennénk soha nem térhetne vissza a földre, mint kóborló lélek. – zavaromat látva hozzátette – A lelkek, ha valakiben elég erős a szeretet és a hit, visszatérhetnek ahhoz a személyhez egy kis időre, mint egy szellem, de nem szilárd alakban, mint mikor elbúcsúznak, tehát nem tudnak csak nézni és néha jeleket küldeni, de ahhoz nagyon erős kapocs kell, de ha ezt megteszi nem lesz kihez visszatérnie soha.

Arról nem is beszélve, hogy nem egyesülhet a szerelmével a halála után, és nem oda kerül, mint a természetes halált halt emberek, amit nem értettem, így átsiklottam rajta. 
– De ezek szerint lehetséges. – mondtam.

– Igen az. – hallottam viszont, majd nyomatékosítottam, hogy ezt szeretném. Ha találna valaki mást, úgyis halála után vele lenne. Így csak jobb esélyei lesznek erre.
Utána még egyszer mondta, hogy éjfélig van időm, hogy visszaérjek ide, de az elbúcsúzással sietnem kell, és tudom majd, hogy merre találom, így nem is késlekedtem, kitöltöttem az űrlapot, amit adott, majd azt mondta, hogyha látnék dolgokat, ne ijedjek meg, azok csak emlékek. Mikor megkérdezte, hogy milyen dolgokat, azt mondta, hogy majd tudni fogom. Kaptam egy kis órát, hogy tudjam, hogy mennyi az idő. Kedves gesztusnak tartottam… de tényleg.
 

Közben elhaladtam egy ember mellett, aki épp azt kívánta, hogy visszatérjen az életbe, és mivel nem olyan rég halt meg, így visszatérhetett. Sokan, akik már kívántak, most hörögve, fulladozva kiabáltak a férfinak, aki csak megvonta a vállát, és szinte számon kérő hangon csak annyit kérdezett, hogy ez tényleg nem jutott eddig eszébe senkinek?
   

Lassan mennem kellett, és ő csak sírt kitartóan. Vigasztalni szerettem volna, de csak még jobban sírt, mikor megszólaltam. Egyszerre harangzúgásra lettem figyelmes, és láttam, hogy az óra csörög. Mennem kellett, és mikor mondtam neki, nem akart elengedni, mint eddig annyiszor, felkelt mikor látta, hogy indulni készülök és átölelt. Olyan csodálatos volt, de a hitem, hogy a szerelem mindent legyőz megcsömörlött miattam. Hiszen annyira szeret. Jobban, mint hittem volna és láthatott volna. De egy másik én azt súgta, hogy jobban tettem. Ha boldognak akarom látni nem engedhetem, hogy egy szellemet szeressen. Elég nonszensz dolognak tartottam, aztán éreztem, hogy megcsókol. Minden gondolat kiszállt a fejemből, majd rájöttem, hogy nem ölelek semmit. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ugyanígy tesz. Próbáltam megsimogatni az arcát, de a kezem elsiklott rajta, mintha füstből lenne. Sírva fakadt, és közben keresett engem. Nem látott.
De én követtem. Hazament, és lefeküdt. Sírt. Lassan este lett, és felkelt. Átnézett rajtam, a testem pedig nem hagyott nyomot az ágyán. Felkelt és a számítógépéhez ült. Vártam. Képeket nézegetett. Sírt. Beszéltem hozzá. Minden emlék céltalanul lebegett köztünk, én pedig lassan elenyésztem. Nem voltam más, csak animusz. Vagy egyszerű humusz. Egy folt egy elmében, egy vírus, amiből lassan kigyógyul az emberiség. Egy apró pont a szívében, ami dagadni kezd, és rothadást húz maga után. Aztán láttam, ahogy belépünk a szobába, és becsukja az ajtót, láttam, hogy fordulok el, mintha nem vettem volna észre. A két alak eltűnik, hogy mellettem csókolózhassanak, majd megint eltűnünk, és a takaró alatt látom viszont magunkat. Hirtelen bevillant, amit az ember mondott, és rájöttem, hogy ezek az emlékek. Hogy ezekről az emlékekről beszélt, amiket láthatok- Izgatott lettem. A következő egy veszekedés volt. Hozzábújtam, de összehúzta magát, tartózkodóan, mire elengedtem.

Elindultam. A ház mellett sétálva láttam magunkat, ahogy közeledünk, elmentem mellettünk, majd láttam, ahogy megállunk a sínek mellett a kutyák miatt, mert meg akarta várni, hogy elmenjenek. Láttam, ahogy megcsókolom, hogy eltereljem a figyelmét a kutyáktól, majd ahogy megyünk a buszmegálló felé.

Aztán bevillant, hogy hová kell mennem. Mire arra gondoltam, már ott is voltam, és átkoztam az eszem, hogy erre nem gondoltam korábban.

Újra a Népliget falai közt voltam, de nem úgy nézett ki, mint a valóságban, de attól még működhetett. Lementem a garázsszintre, és a váróban megpillantottam magunkat. Ahogy ott ültünk a padon. Csak néztem a jelenetet újra és újra, mikor először megcsókoljuk egymást, és rájövök, hogy én öleltem át, de akkor is utána ő kezdeményezett, mire elmosolyodtam, de elindulunk fölfelé, így én is elindultam, kiérünk az épületből a hóesésbe, és újra megcsókoljuk egymást, miközben a hang amit hallottam még a mozgólépcsőn lévő beszélgetéshez tartozik, tehát késik a hang. Azt mondja, hogy meg fog változtatni mindent, hogy csókolóztunk, mire én, hogy nem fog megváltozni semmi, majd megkérdezem, hogy milyen volt, és azt mondja, hogy elmaradt a tűzijáték, én pedig láttam, hogy beáll a buszt, és harangoznak. Éjfél van. A következő pillanatban az emlék füstté oszlott szét, és egy zene hallatszott valahonnan, leginkább mindenhonnan.

A lány sírva nézi a hóesést, és az órájára néz, mikor az elüti az éjfélt, aztán megmerevedik, mintha megfagyott volna. A számítógépén lévő képről eltűnik a fiú, és egy másik kerül a helyére. Ugyanakkor a polcról tárgyak tűnnek el, amik miatt a hozzájuk támasztott, vagy rajtuk lévő tárgyak leesnek, vagy eldőlnek a polcon. Egy parfümös üveg leesik, és széttörik a padlón, majd hírtelen megfagy a folyamat, és a cserepek újra összeállnak, mintha valaki egy filmet tekerne vissza, hogy aztán az üveg elfoglalja helyét valahol máshol. Könyvek esnek le, majd repülnek máshová a szobában, képek tűnnek el, rajzok, és árnyékok, emlékek suhannak az éterben végig a világban, ahogy a fiút kiírja a program magából. Mikor vége a lány pislog egyet. Kinyitja a szemét a szivárványhártya kitágul, majd visszaáll, mintha egy szívdobbanást utánozott volna. A fény egy pillanatra elhalványul benne, majd visszatér.

Felszálltam a buszra, ami elindult. Az életemben sokat kellett utaznom, és élveztem, de ezt már kicsit soknak tartottam. Az álmaim jutottak eszembe, amikben mindig utaztam valami felé, és arra gondoltam, hogy talán ezt álmodtam meg?

Nem tudom, mindenesetre nem volt nálam semmi, amivel elüthettem volna az időt, így vártam. Lassan megérkeztünk, és leszálltam a buszról. Nem hittem el, amit láttam. Egy városban voltam, amit már láttam valahol. Biztos voltam benne.

Elindultam az utcán, mikor hallottam, hogy utánam szóltak.
– A csomagja. – mondta a buszsofőr.
– Nekem nem volt csomagom. –mondtam neki, mikor kiszedett a csomagtartóból egy kerekes bőröndöt.
– Mindenkinek van csomagja. Ahogy nézem az öné kissé vaskosabb lehet. De nekem most mennem kell. Viszlát.

Miután a sofőr elment, kinyitottam a bőröndöt, amiben először azt hittem, hogy egy nagy lánc van, de aztán láttam, hogy amiket az imént láncszemeknek néztem, valójában kis ezüst könnycseppek voltak, rengeteg nagyon kicsi ezüst könnycsepp, rajta valamilyen dombornyomású felirattal, ami tényleg elolvashatatlannak bizonyult. Kivettem egyet a sok közül, mire hirtelen megdagadt a kezemben. Akkora lett, mint egy kiwi, és el is tudtam olvasni a feliratot. Gyűrű. Ez volt ráírva. Akkor vettem észre, hogy van rajta egy kis patent, tehát ki lehet nyitni. Kivettem az ismerős gyűrűt a fekete kővel, és mikor becsuktam a könnycseppet, az újra összezsugorodott. De már hiába csináltam bármit nem lett újra nagy. Aztán észrevettem a bőrönd oldalán lévő papírszalagot, rajta az üzenettel: Gondolom most meglepődött. Miért mit gondolt, mi lesz azokkal a tárgyakkal, amik az emlékeket hordozzák, ha maga eltűnik?

Jogos, gondoltam és felvettem a gyűrűt, a tokot visszatettem a helyére, és elindultam a reményvesztett lelkektől zsúfolt utcán valami felé. Eszembe jutott egy idézet Franz Kafkától: „Az ember tulajdonképpen csak a szerelemben és a halálban ébred teljesen önmaga tudatára.” És akkor bevillant, hogy tulajdonképpen a szerelemnek éltem. Mert akkor voltam igazán boldog, csak az tudott kielégíteni, ha a szerelmemmel voltam ha rá gondoltam. És ez nem rossz. Megálltam egy pillanatra, és körülnéztem. Meg kellett halnom, hogy erre rájöjjek és azzal, hogy megszűntem az emberek számára tönkretettem mindent. Csak ez a hely maradt, ahová annyiszor szöktem át a valóságból, mikor álmodtam és ez a rengetek könnycseppbe zárt emlék. Minden egyes tárgy egy elhullajtott könnycseppet ér, ha ott marad. Ha meglátják. Ha emlékeznek. De most itt van velem örök mementóként emlékeztet majd arra, amit tettem. Minden emlék majd egy könnycseppet vesz el tőlem, ha eszembe jut, hogy mi történt volna ha. De most csak ezek vannak. Egyedül maradtam. Aztán néztem körülöttem az embereket és rájöttem hol vagyok. Azok kerülnek ide, akik önkezűleg vetettek véget az életüknek. Sétálni támadt kedvem, így továbbindultam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.