Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ómen egy angyaltól: rekviem

2012.05.26

 

 

anime-kiss.jpg
 

 

 Mikor az ember egy szívre vár, amely megmenti az életét, átértékeli annak jelentését. Hogy ki ő, mik a céljai, az életét magát. Aki a halállal néz farkasszemet, rájön az élet értelmére. Sohasem fogja megtudni, aki nem élt át ilyet. Naponta több ezren dobják el maguktól az életüket, válnak fogollyá a saját életük centrifugálisan pörgő aknájában, tudás, tanulás, fejlődés hiányában. Mi ez vajon, ha nem elpazarolt lehetőség, egy jobb kor eljövetelére, a boldogság, nyugalom, hosszantartó béke elérésére… Fájdalom. Bánat. Reménytelenség, majd remény. Egy várólista, mely a könyörtelen bürokrácia elvén taszítja a halálba a lélek nélküli nevet, csupán egy számlán szereplő összeget fürkészve. Pénz, te kínos gyötrelemforrás. Szívből gyűlöllek.

Egy napon a szokásosnál is gyengébb voltam, a lélegeztetőgép egyenletes, megszokott hangja töltötte be a szobát. Beszív, kifúj. Az erőm lassan párolgott az éteren át, és azt kívántam, bárcsak megtudhatnám a szenvedésem okát. Bárcsak lenne magyarázat arra, hogy miért én vagyok itt, képtelenül arra, hogy eldőljek ezen a kanapén, folyamatos hányingerrel, és szédüléssel. Miért nem azok közül egy, akik egy morbid hazárdjáték tétjeként tekintenek az életükre. Fej vagy írás. Vagy fejbelőnek, vagy leírnak. Csodás csalódás, a sorsba vetett hit nélkül, a hitetlenség vermében kényszerülve létezni. Anyám telefonon beszélgetett valakivel, és egyre telhetetlenebbül dobolt a papucsával a hajópadlón, aminek tetszett a hangja. Megnyugtatott, furcsa módon, miközben ez jelezte a feszültséget benne. A telefon a helyére került, majd anyám zokogni kezdett. Valamiért tudtam, hogy rólam van szó, de minden idegszálammal próbáltam kizárni ezt a lehetőséget, nem akartam a szenvedését okozni, jobban fájt, mint a folyamatos nyomás odabent. Apám jött le az emeletről, az arca gondterhelt volt, mégis rámnézett, hogy mosolyogjon, mint a gyerekre, aki elől el lehet rejteni a fájdalmat. Anyám átölelte, és a zokogás hangját tompította apám mellkasa. Az a mellkas, amin több világ összes bánata áll, mégis masszív, erős és kitartó. Anyám fuldoklott a könnyeitől, de nevetett. Valami vibrálás futott végig rajtam, és perifériából egy villanást láttam az ablak felöl, összerázkódtam, amitől majdnem eldőltem, magammal rántva a lélegeztetőt. Anyám lenyugodott kicsit, mikor sírós hangom közölte apámmal a hírt. Ő is sírva fakadt. Bejöttek hozzám, és a könnyeik csillogtak bőrük gyűrődéseinek barázdáin. Mindketten mosolyogtak. HTX-em lesz. Új szívet kapok. A hírtől majdnem megállt a régi. Ironikus lett volna, nem?

Rögtön kórházba szállítottak, ahol vizsgálatok kezdődtek. Tudtam, hogy az első három nap erről fog szólni, de bevallom, türelmetlen voltam, és reménytelen. A szüleim végig erősek voltak, de én gyengének éreztem magam. Folyamatosan erősnek kellett lennem, de feladtam. Húsz évesen, több évnyi szenvedés után megszűnt a kitartás.
Mindenki kedves volt, miközben kínoztak, és meg akartak menteni. Az utolsó napon az egyik ápolótól viccesen megkérdeztem, hogy nem-e várhatnám meg, hogy a régi szívemmel elérjen a vég. Már úgy hozzászoktam. Megsimogatta a fejem, és azt mondta mosolyogva, hogy a szerződésünk kötelez minket, és már nincs visszaút. Milyen vicces lenne a hullámvasút tetején kiszállni. Még mindig a fejemben csengnek ezek a szavak. Azt hiszem, mint minden lány, én is vonzónak találtam a jóképű ápolókat.
A műtét sikeres volt, bár az extubálás után sokáig véreset köptem, de nem csodálkoztam, és nem hittem, hogy elrontottak volna bármit is. Bár tudatomnál voltam, nem volt olyan kellemetlen, csak annyira, mint mikor egy vastag csövet húznak ki egy ember nyelőcsövéből. Minden napos rutin egy ember életében. Ó, már megint ironizálok.

Azt ezt követő három hét a kórházban szinte csodás volt. Sokat olvastam, és rákaptam az írásra is.
Sokan látogattak csóró asztronautának öltözve, amin sokat nevettünk, nem is tehettünk mást, ez volt az előírás, és mi a legjobbat hoztuk ki belőle. Az éjszakák voltak egyedül kiborítóak. A csend. Egyik éjszaka volt egy álmom, ami a tudatomba rögzült. Egy rég nem látott ismerősömmel, egy domboldalon mentünk le, sokan vettek minket körül, és ő a többiekkel foglalkozott, én pedig magányosnak éreztem magam. Beborult az ég, és megálltunk egy macskaköves út tetején, ami egy lépcsőben végződött. Hanyatt feküdtem, és néztem a tájat, az ismerősöm pedig odajött, és hozzám bújt. Átölelt, én pedig engedtem, és örültem. Majd felébredtem, és fel akartam hívni. Mikor végre telefonálhattam, ki volt kapcsolva.
Miután hazaengedtek még szigorú házi őrizetben voltam. Aztán a semmiből hirtelen egy estélyen kellett megjelennem egy kastélyban a szüleimmel. Voltak ott orvosok, betegek, és mindenki boldog volt, én mégsem éreztem, hogy ide tartoznék. Mindenki természetellenesen másnak látta magát, mint a többi ember. Elszeparálta magát azoktól, akiknek nem volt műtétjük, pedig szerintem azt kéne megtanulniuk, hogyan éljenek együtt ezzel, ahelyett, hogy úgy kezelik magukat, mint valami sikeres mutáció végeredményét. Kicsit otthagytam a társaságot és az egyik folyosón sétáltam, mikor láttam, hogy az ablakból lóg egy láb. Valaki ült az ablakban, de a faltól nem láttam, csak a lábát. Meg akartam fordulni, senkihez nem volt kedvem, és már épp indultam volna vissza, mikor megszólalt.
– Hát már ide sem jössz köszönni? – a hangja ismerős volt, de nem tudtam elhinni, hogy ő az. Leugrott az ablakból, és így már láttam az arcát. Nem tudtam elhinni, hogy ő az. Gitár volt a kezében, és mosolygott, majd odajött hozzám, és átölelt.
– Te hogy jutottál be? – kérdeztem. – Úgy tudtam, hogy ez meghívós buli.
– Á, milyen kis kivételesek lettünk hirtelen. Ha érdekel, belógtam. – mondta, és úgy mosolygott, ahogy csak ő tud, olyan pajkosan, mégis gyermekien. – Ami azt illeti búcsúzni jöttem, és megnézni, hogy ityeg a ketyegőd.
– Búcsúzni? – valahogy olyan meglepő volt a dolog, nem értettem.
– Igen, el kell hagynom az országot, tudod, megöltem egy-két embert, és hát… na de félre a viccel. – mondta gyorsan, mikor acélos tekintettel néztem rá, a türelmetlenségem zálogaként. – El kell mennem. Van egy feladatom, amivel nem várhatok. Nem szóltam senkinek erről, de mindenkinek hagytam egy levelet, hogy ne aggódjanak. Te vagy az egyetlen, akitől személyesen köszönök el, úgyhogy ne legyél ilyen morcos, te morcos.
– Mikor jössz vissza? – kérdeztem, és nem értettem, rég találkoztunk utoljára, és ritkán jut eszembe, legutóbb, mikor a korházban vele álmodtam, most pedig, hogy megtudtam, el fog menni, és ki tudja mikor láthatom, egyből ragaszkodni kezdtem hozzá. Furcsának találtam.
– Amint tudok, jövök. Ne aggódj, eddig is kibírtad valahogy nélkülem. – mondta, egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. – Legutóbb is én hívtalak, hogy halljam a hangod.
– Fel akartalak hívni a korházban, mert veled álmodtam, és eszembe jutottál, de ki volt kapcsolva a telefonod.
– Igen, ami azt illeti, mióta eljöttem otthonról, nem kapcsoltam be. Már egy ideje úton vagyok, el kellett intéznem pár dolgot, mielőtt messzebbre megyek. Ha már itt tartunk, megkérhetnélek, hogy ne beszélj senkinek arról, hogy eljöttem elbúcsúzni? Nem örülnének neki, ha megtudnák, hogy csak téged látogattalak meg, és jobb, ha nem is zaklatnak azzal, hogy kérdezgetnek. Van egy olyan sejtésem, hogy egyhamar nem nyugszanak bele a döntésembe, de ez ne a te gondod legyen. Ígérd meg kérlek.
– Megígérem. – mondtam, és valóban betartottam.
– Pár barátom majd meglátogat, megkértem őket, hogy tartsák rajtad a szemüket, amíg nem leszek. Bármi bajod lesz, segítenek, és te is segíts nekik. Jó fejek, és együtt sok jót tehettek majd. De nekik sem szólhatsz arról, hogy beszéltünk. Ők elmondják neked, hogy elszöktem, te pedig a napokban megkapod ugyanazt a levelet, mint ők, így nem is kell azt hazudnod, hogy nem tudtál a dologról. De most már indulnom kell, vigyázz magadra, és a ketyegődre, oké? – mondta, majd szorosan megölelt, éreztem, mégsem fájt. Jól esett.
– Lehetne egy utolsó, galád kérésem? – itt kicsit megijedtem, de azért bólintottam. – Megtennéd, hogy miután megcsókoltalak, nem vered le a vesém?
Pár másodperc hatásszünet következett, mialatt egymás szemébe néztünk, majd megcsókolt. A dolog kiszámíthatatlan volt, mert ahogy rögtön elképzeltem, egy rövid csóknak tűnt volna, mégis hosszantartó volt, olyan filmes, mikor a két színész ki sem akar szállni a másik szájából a nyelvével, míg meg nem hallják, hogy ennyi…
Még egy ártatlan, mégis pajkos mosolyt küldött, miközben bevallotta, hogy ezt nagyon rég szerette volna megtenni, majd elindult, a folyosó végén visszafordult, küldött egy puszit, aztán eltűnt a kanyarban. 
   
Lesétálok a lépcsőn, és kimegyek a parkon át az erdő felé. Eszembe jut az utolsó néhány hét itt, és az előtte lévő időszak. Miután megtudtam, hogy milyen súlyos az állapota, rá kellett jönnöm, hogy csak egy megoldás van. Nehéz volt megszervezni, hogy én legyek a donor, és, hogy utána eltűnjek az emberek elől. Egy befolyásos barátom tudott csak a tervemről. Bár először le akart beszélni róla, meggyőztem, hogy nincs más megoldás, és ezt el kell fogadnia. Nem lehet önző. Segített az összes hamisítási akcióban, ami elősegítette, hogy donor legyek. Álnév kellett, hamis papírok, lenyomozhatatlannak kellett lennie mindennek. Majd egy napon felhívtam, hogy elköszönjek tőle. Nem nagyon tudott beszélni, közben a barátom segített megírni a búcsúleveleket. A többi barátomat arra kértem, hogy segítsenek neki, hogy boldog legyen, és segíthessen az embereken. Betoltak egy műtőbe, közben a barátom kívülről, egy ablak mögül nézett. Elaltattak. Aztán megöltek. Kivették a szívem, ő pedig megkapta. A testem elégették, és egy tó melletti domboldalon szórták szét.
A történet röviden ennyi.
Miután meghaltam, egy aluljáróba kerültem, ahol ismertették, hogy egy embertől búcsúzhatok el, és lehet egy kívánságom. Várnom kellett, hogy felépüljön, ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőle, így addig itt kellett maradnom. Ezt megengedték, ahogy azt is, hogy néhanapján visszatérjek hozzá, meglátogatom, de csak őt. Nem szólhat róla senkinek. Eldöntöttem, hogy csak akkor jövök vissza, ha szüksége lesz rám. A leggyengébb pillanatában.
A búcsú napjának végén, éjfélre kell visszatérnem az aluljáróba, hogy átkerüljek a másvilágra. Mikor aludt, ott voltam vele a kórházban, és majdnem lebuktam, mikor meglátogattam aznap, mikor felhívták a transzplantáció miatt.

Most itt vagyok, kezemben a gitárral, és pengetek egy aluljáróban. Nem remélek aprót, szánakozó pillantásokat. Az aluljáró szép, rendezett. Emberek nélküli, akik tönkretehetnék. Bizonyára sokan gondolják, hogy önzetlen voltam, vagy bolond. Megint mások azt gondolják majd, hogy amit tettem, gyönyörű és igaz. Ha már itt tartunk, egyik sem. Az érdekeim igazán rosszak, és önzőek. Ami azt illeti, nem bírtam volna nélküle élni. Nem bírtam volna ki a tudatot, hogy nincs többé. Az ettől való félelem vezetett ahhoz, amit tettem. Így menekültem meg a fájdalomtól, csak így tudtam megoldani, hogy akiket szeretek, azoknak ne fájjon, ne tudják meg, hogy meghaltam. Jobb nekik így, hogy azt hiszik, valahol a világban megváltom a saját boldogságom. Részben ez még igaz is lehetne…

A metró megérkezik, és pedig felszállok rá. Nem látom a síneket, az alagút falán örvénylő szivárvány cikázik. Egy óra, vagy egy örökkévalóság után meglátom a fényt, az alagút végén, majd egy napsütötte városkép terül a szemeim elé. Ilyen hát a mennyország? Kicsit olyan volt, mint New York tavasszal. Mikor leszállok egy felüljárónál, egy férfi vár a peronon. Mosolyogva üdvözöl, valamiért tudom, hogy engem vár. A fülében láncon két ezüst könnycsepp lóg, és bemutatkozik, mikor elé lépek. Megkérdezem tőle, hogy ez a mennyország, mire azt mondja, hogy ez azoknak az embereknek a nyughelye, akik feláldozták magukat. Elindulnék, de figyelmeztet a csomagomra. Mikor mondom, hogy csak a gitárom van, a metrókocsira mutat, és meglátom a poggyásztartón a táskám. Nem tudom, hogy kerül ide, de bemegyek érte. Mikor kiérek, az ajtó becsukódik, és a metró továbbhajt.

A peronon állva kinyitom a táskát, ami egy egyszerű füzetet rejt, és egy tollat. Belelapozok a füzetbe, ami üres, és egy fényképp hullik ki belőle, akár a tollpihe, lágyan szállva ereszkedik a betonra. Felveszem, és látom, hogy ez az a kép, amit régen küldött nekem. A hátulján a felirattal, ami örök ómen, hogy soha ne felejtsem el, ki vagyok. A türelmetlen idegenvezetőm érzékelteti, hogy lassan indulnunk kell, így letörlöm a könnyeim, és elpakolok. Együtt indulunk el, egy ismeretlen régió felé, egy tökéletes világ kapujában, ami mentes az emberi gyarlóság minden mocskától.  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.