Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Quo vadis? II. rész

2013.04.01

222730_151851004971784_180449235_n.jpg 

 

 

 Mikor idekerültem ápolóként, azt hittem, hogy a reggelek az igazán megterhelőek, de mára már tudom, hogy az esték az igazán kritikus napszakok. Amikor a betegekkel a legtöbb zűr van, mikor az ápolók, és a személyzet azt hinné, végre vége, de kapnak egy hatalmas löketet az emberi psziché legmélyebb rétegéből, és legszívesebben ők is befeküdnének egy kényszergyógykezelésre.

 Hogy ki vagyok én, az igazából most nem is érdekes, harminchoz közeli művész-beállítottságú nő, talán nem a legjobb, de elég magasan kvalifikált intuíciós képességgel, enyhe szarkazmussal, viszont kifinomult empatikus képességgel, ami az itteni munkámban sok hasznot jelent.

 Nyílván mindenkinek az lenne az első kérdése, ahogy körbenéz a koszos falak, a nyomasztó folyosók, és kortermek erdejében, hogy vajon ki, és miért vállalná be, hogy ilyen helyen dolgozzon, főleg, hogy itt is éljen. A válasz egyszerű, bár nem könnyen emészthető, főleg, hogy az 1950-es évekről beszélünk, a korábbi időkhöz képest kicsit megváltozott minden. Tehát egy messzi helyről jöttem, egy jobb élet, és néhány zsíros papírbankó miatt. A város szélén helyezkedő volt kastély, ami mára elmegyógyintézet, tavaszi fényben fürdött, hívogató légkörrel kecsegtetett, a mostani téli-tavaszi időjáráshoz képest. Mivel ki akartam szakadni az eddigi életem pompázatos, de néha egyhangú karmai közül, elfogadtam az állást. Gondoltam, hogy az alkalmazkodóképességemnek sem árt, ha kicsit megedződik pár tucat elmeháborodott között. Az első pár hétben kisebb feladatokat láttam el, papírmunka, ismerkedés a hellyel, a betegekkel. Az itt lakó személyzet szállása a kastély mögött helyezkedik el, az ablakom pedig pont s kastély felé nézett, így éjszakánként látni véltem olyan dolgokat, amit senki ember fiának nem kívánok. A hangok pedig sajnos a behúzott függönyön keresztül is áthatoltak, be a tudatomba, tehát az első néhány hónapban nagyon sok rémálmom volt. De azt kell mondanom, hogy az ember évek alatt rendesen kikupálódik itt. Hosszabb szabadnapokon, vagy ünnepekkor még a városba is bementem, hogy kicsit kikapcsolódjak, ismerkedjek az itteni emberekkel, fényképezzek, tapasztaljak, és éljek. Néha még az írásra is rávetemedek, ahogy például most is. Valójában ez a hely még egész tűrhető is lenne, ha nem kéne megbarátkozni a tudattal, hogy az ápolók többsége asszimilálódott a betegekhez, a többségük szintén gyógyszerezi magát, hogy kibírja az itteni légkört, a munkát, gondolom nekik nem volt választásuk, hogy itt dolgozzanak-e vagy sem, ezért küzd a lelkük azzal, hogy tulajdonképpen ők is be vannak ide zárva, csak az ajtó túloldalára. Csak az esték az egyetlenek, mikor ez nem látszik annyira, hiszen ilyenkor az ápoltak a szobájukban vannak, bezárva. Az ápolók pedig szabadon járhatnak, kelhetnek, ami néha a frászt is hozza rám a gyéren megvilágított folyosókon. Különösen egy ápolóval kapcsolatban zavar ez a dolog, akiről nagyon rosszakat hallottam, nem lehetett nem elhinni azt a sok szörnyűséget, amit betegekkel, és ápolókkal egyaránt csinál, de talán túlzottan féltem utánajárni a dolognak, nem akartam tudni inkább ezekről a dolgokról. Eddig szerencsére sikerült őt elkerülnöm, és egyszer is csak hajszálon múlt, hogy kettesben maradjak vele.

 Egy ugyanolyan este volt, mint ez, épp írhattam valamit, vagy az aznapi jelentéseket csináltam, mikor neszt hallottam a folyosóról. Mikor kimentem, egy velem egykorú férfit pillantottam meg az ablakpárkányon ülni, ahogy a semmibe meredt. Még soha nem láttam itt, pedig azt hittem már minden beteget láttam legalább egyszer. Kicsit elment a bátorságom, hogy vajon hogy is kéne megszólítanom, így végül arra jutottam, hogy felhívom magamra a figyelmét, amit az első hangos lépéssel sikerült is elérnem, Mikor rám nézett először az jutott rögtön az eszembe, hogy ő nem beteg, vagy legalábbis nem gyógyszeres kezelést kap, nem láttam a szemében a mindenbe-beletörődést, az erőltetett nyugalommal átitatott agóniát. Megkérdeztem, hogy miért nincs a szobájában, mire azt a logikus választ adta hogy ki szeretett volna jönni levegőzni, és én biztos új vagyok, tehát nem tudhatom, hogy vannak ápoltak, akiknek erre van lehetőségük, akik nincsenek bezárva. Ahogy mondta, sokan jöhetnek ki éjszaka is, de általában kerülik ezeket a folyosókat, ő is csak miattam jött fel ma este ide, mert látott régebben, és szeretett volna megismerni. Ez a pár mondtad nekem elég hihetetlennek hatott, de mire válaszolhattam volna a már említett ápoló kemény sziluettje jelent meg, majd a fizikai valója is testet öltött előttünk. Rászólt az idegenre, hogy semmire keresnivalója nem lenne itt, mire az leugrott a párkányról, és az ápoló elé lépett. Nem hallottam, hogy pontosan mit mondott neki, de mintha az lett volna, hogy örülhet, hogy én is itt vagyok, mert különben valami lenne, és talán azt is, hogy hagyjon békét nekem, vagy különben csúnya dolgok lesznek. Akár hiszik, akár nem, hatott, az ápoló sarkon fordult, és elsietett. Megkérdeztem, hogy honnét jött, erőt merítettem egy kicsit az előbbiekből, mire azt mondta, hogy van egy része az intézetnek, amiről nem beszélnek, és hogy ez jobb is így, és amíg nem avatnak be, addig jobb, ha erről nem is tudok. Aztán elnézést kért, hogy megzavart, és elment. Nem tudtam hová tenni ezt a dolgot, igazából a műszak végére el is felejtettem, csak az motoszkált bennem, hogy a másik ápoló nem is volt beosztva éjszakára, tehát nyílván miattam jött oda este. És ez a rossz érzés gyökeret eresztett a fejembe.
 Az ezt követő hetekben, ahányszor éjszakás voltam, újra-és újra meglátogatott a furcsa idegen, sokat beszélgettünk, bár eleinte elzárkóztam előle, nem ápolhattunk semmiféle bizalmi viszonyt a betegekkel, amit ő sokszor fel is hozott viccesen, ily módon:

 – Ó, igaz, nem is kérdezhettem volna ilyet, hiszen, mint mindketten tudjuk, nem ápolhatna bensőségesebb viszonyt az itt kezeltekkel. – ezt mindig egy árnyalatnyi éllel mondta, ami először zavart, utána viszont felengedtem, és már inkább viccesnek tartottam. Aztán elérkezett egy hét, mikor nem jött, majd az utolsó éjszakás napon újra meglátogatott. Betegnek tűnt, és nem is sokat tudott beszélni, leült a földre, hátát a falnak vetette, és behunyt szemmel beszélt. Ez volt az első beszélgetés, ahogy visszaemlékszem, miután közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor eddig. A családjainkról beszéltünk, a helyről, ahonnét jöttünk, a háborúról, ahol szolgált, nagyon kellemetlen dolgokat osztott meg velem a múltjából, persze ezt úgy árnyalta, hogy ne tűnjenek szomorúbbnak, mint a tudat, hogy ezáltal jobb emberré vált, mint amilyen volt. Elkényeztetett ökörnek nevezte múltbéli önmagát, mesélt arról, hogy szökött meg otthonról, hogy sorozták be, a háború borzalmairól. Aztán arra eszméltünk, hogy a tavasz ezer fényével szakítja magát a tudatunkba, hajnalodott, madarak ciripeltek, kellemes levegő áradt be, ahogy kinyitottam az ablakot. Ismeretlen ismerősöm távozására figyelmeztetett, emiatt elfordultam kicsit, hogy elköszönjek tőle. Meg szeretett volna ölelni, de a fizikai kontaktus legkisebb határát sem akartam átlépni, így menet mondtam, mire jött az újabb, árnyalatnyi éllel érkező „ó, igaz, nem is kérdezhettem volna ilyet, hiszen, mint mindketten tudjuk, nem ápolhatna bensőségesebb viszonyt az itt kezeltekkel”, aztán elment. Sokszor gondoltam rá, hogy követhetném, vagy beszélhetnék valakivel erről, de ha ez tényleg egy titkos dolog, lehet, hogy az említése elég lenne ahhoz, hogy elveszítsem az állásom.

 Ebben a tudatban telt még el pár nap, aztán újra éjszakás lettem. A városban épp carnival volt, így sajnáltam, hogy nem lehettem ott, viszont reméltem, hogy a férfi ma is eljön, ami felébresztett bennem egy ellentétet a több héttel ezelőtti, és az akkori gondolataimmal kapcsolatban. Milyen furcsa, hogy mennyit változhat egy ember véleménye, gondolatai a másikról, így örültem, mikor megláttam, hogy közeledik, de valami volt a kezében. Egy zsák, olyan, mint amilyet a katonák használnak, az itteni ruhája helyett civil ruha volt rajta. El fogja hagyni az intézetet, ez volt az első gondolatom, de nem is értettem, hogy mehet el csak így, vagy egyáltalán csinálnom kéne-e ezzel bármit is. Hiszen valójában nekem nem is szabadna tudnom róla.
 – Öltözzön át, és jöjjön velem. Már mindent elintéztem, csak pár óra az egész. Carla szívesen leváltja arra a kis időre, múltkor szívességet tettem neki, így jön nekem egyel. A garázsoknál várom, kérem siessen.
 Nem tudom, hogy pontosan mit szeretett volna, de Carla megerősített, hogy levált engem arra az időre, amíg én elleszek, tehát biztonságban leszek. Bementem a lakrészembe, gyorsan átöltöztem,  majd óvatosan a garázsokhoz mentem, hogy ne vegyenek észre. Ő már ott várt az igazgató kocsijának a volánja mellett, az oldalsó ablak betörve, amitől legszívesebben rögtön visszafutottam volna a kastélyba.
 – Ellopjuk az igazgató kocsiját? – nem is értem, hogy miért, de beültem a kocsiba.
 – De miért pont az igazgatóét?!
 – Többet keres, mint itt bárki, tehát neki lesz a legkönnyebb kifizetni az új ablakot, amit betörtem. Kérem, kösse be magát, hosszú ideje nem vezettem már, az állása miatt pedig ne aggódjon, senki nem fogja magán ezt számon kérni, leírtam az igazgatónak, hol találja meg a kocsiját.

 A városba mentünk a carnival-ra. Rengeteg ember volt, egyszerűen beszippantott bennünket a nyüzsgés, a fények, a sok ismeretlen érzés, és élmény. Életemben először ültem óriáskeréken, és akkor beszélt nekem először az érzéseiről irántam, és arról, hogy mennyi mindent tanult tőlem az életről, a családról, a szeretetről. Hogy szerinte a szeretet mennyire önző dolog, hiszen elhozott ide, annyiszor eljött hozzám, miközben nem szabadott volna, hisz tudta, hogy el fog menni, és egyedül hagy majd engem. De mégis vonzotta felém egy erő, aminek nem akart ellenállni, és talán ha ellenállt volna, most nem tudná, hogy mit kéne tennie. Nem tudtam ezekre mit felelni, megkedveltem, de nekem ezek a dolgok túl mélyek voltak, nem tudtam őket hová tenni magamba. A néptelen városban sétáltunk, és azt mondta, hogy ezt már mintha álmodta volna korábban. A hátunk mögött autó fékezett, aki pedig kiszállt belőle, könnyes szemmel indult felénk, majd átölelte a mellettem haladó férfit, aki bemutatta a bátyját, majd elmondta, hogy hazamegy, hogy rendbe hozza a dolgait, de előtte még ki akart hozni onnét egy estére, hogy elmondja nekem ezeket a dolgokat. Kért pár percet a bátyjától, hogy elbúcsúzzunk, addig a bátya megígérte, hogy hív nekem egy taxit egy közeli fülkéből.
 – Azt mondta egyszer, hogy szeretne művész lenni. Kérem, tegyen meg nekem valamit. Küzdjön az álmaiért, még akkor is, ha azt hiszi, senki nem támogatja ebben. Ez a címem, kérem, hogy amennyiben tud a kiállításról érdemben írni, írjon. De egyébként is írhat. Tudja, egyszer Franciaországban állomásoztunk, és megismertem egy csodaszép nőt. De nem csak szép volt, hanem okos is, ezt abból lehetett tudni, hogy beszéd nélkül képes volt kifejezni minden érzelmét, és megértetni velem, és értette azt is, amit én közöltem vele. Sajnos lelőtték, mikor rájöttek, hogy sakkban tarthatnak vele minket. Miközben a karjaimban tartottam nem tudtam neki mit mondani. Ő angyalian mosolygott, ahogy mindig, én pedig átöleltem. Tudja, számomra azóta jelent az ölelés minden szót, minden érzelmet, amire túl kevés időnk van, hogy kifejezzük. Remélem, hogy egyszer még látjuk egymást. Aztán megölelt, és elváltunk. Én beszálltam a taxiba, ő a bátyjával elindult egy számomra ismeretlen világ felé. Másnap az igazgató behívatott, hogy beszéljen velem, addig csak néhányszor beszéltünk, és az a véleményem volt róla hogy nagyon rendes ember, bár féltem, hogy lebuktam, és ki fog rúgni. Azzal kezdte a mondandóját, hogy ő rengetek dolgon tartja rajta a szemét, ami az intézetben történik, így természetesen tud a tegnap esti kiruccanásról is, de nem fog kirúgni. Azonban áthelyez egy helyre, amiről már hallottam, mert ő úgy értesült, hogy remekül tudnám hasznosítani a tudásomat azon a részlegen. Nem ő ajánlott be, ő soha nem szerette volna, ha megtudom, hogy a kastély alatti részlegben a háború után a gyógyíthatatlan betegeknek alakítottak ki egy helyet, ahol békében várhatják a zord kaszást. Az első pár napban, mikor elkezdtem ott dolgozni, sokáig esett az eső, én pedig egyre a cetlit néztem a címmel, amit megadott. Tudtam mit kell tennem, és két hónap múlva egy napsütéses nyári napon magam vittem el az első kiállításom megnyitójának hírét hozzá. Az igazgatótól kaptam pár napot, sokat utaztam, de féltem attól, hogy mit találok az utam végén. Gyönyörű helyen laktak, gazdag családban, de ő már nagyon rossz állapotban volt. Mintha kicsit neheztelt is volna érte, hogy nem szóltam, hogy jövök, és így kell előttem mutatkoznia, de az elmúlt hónapokban sok halált láttam azon a részlegen. Talán mintha az igazgató fel akart volna erre készíteni. Ez csak akkor jutott eszembe. Kimentünk a ház mögötti erdős részre sétálni, és sokat beszélgettünk. Az első kiállításomra a bátyja jött el helyette, de mindent megörökített, hogy meg tudja majd mutatni neki. A halál címet viselő sorozatot több városban betiltották, de örökké nevet szereztem vele. Kezdetben gyógykezelt betegeket fényképeztem, a szemükben látható ürességet, majd halott embereket is. Nem értettem, hogy változtam meg évek alatt ennyire, de valami végleg elpattant bennem, ami korábban korlátozott. A leghíresebb képeim között voltak még a háború által tönkretett életek megörökítése, tabukat döngettem, amiket talán neki köszönhettem. A megnyitó után pár nappal meghalt. Valójában még mindig nem tudom, hogy ki is volt ő nekem.         

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.