Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tíz éve

2012.05.17

 

shingetsutan.tsukihime.wallpaper.44327.jpg 

Ahogy leteszem a könyvet, benne azzal a régi fényképpel, amit nem olyan rég találtam egy fotóalbumban, és elnyúlok az anyósülésen, elkap a nosztalgia, ledönt a lábamról, és a lelkem karmolja. Nem fájdalmas ez, nem is azért gondolom, csak furcsa. Tíz évvel ezelőtt volt, és mintha varázsütésre visszakerültem volna oda. Akkor még más világ volt, emlékszem a suli vége előtti utolsó hétvégére esett a kirándulás, és kétséges volt, hogy át-e megyek matekból, így félve indultam el a túrára. Otthon mindenki azt hitte, hogy minden rendben lesz, de nem voltam benne biztos. Ami azt illeti, rendesen paráztam a dologtól. Akkor egy régi Fiatunk volt, tizennégy voltam, és az első mobilomat (egy nagy téglafon volt) tartottam a kezemben ennél a helynél, ami mellett elhaladunk. Egy vendéglő volt itt réges-régen. Most üresen áll…

 Már azt nem tudom, hogy mit rendeltem, de örültem, hogy kiszabadulok az otthoni légkörből, kalandornak éreztem magam, akire felfedezetlen tájak, és élmények várnak. Gyorsan elfelejtettem a lehetséges bukás okozta feszültséget. A nyaralóba, ahová igyekeztünk, nagybátyám révén lettünk meghívva, aki így próbálta kompenzálni azt, hogy a szüleim mostanában nagyon sokat segítettek neki. A nyaraló egy kis tó mellett volt, olyan igazi erdészház jelleggel, fából volt, és jó nagy, több szintes, és gyönyörű. A ház mellett már fel voltak állítva sátrak, valahonnét oldalról füst szállt fel, mi pedig megérkeztünk, és kipakoltunk. Én egyből elkéredzkedtem, hogy felfedezzem magamnak a helyet, csak úgy, egyedül, a saját tempómban. A tó környékén megjelentek az első fürdőzők, de én fáztam, a kocsiban jó meleg volt, de idekint még túl korán ahhoz, hogy jó idő legyen. Bemehettem volna egy pulcsiért, de nem akartam visszamenni. Valami előre húzott. Körbementem a part mentén, egy órába sem telt bele, és hívtak telefonon, hogy menjek vissza. Majdnem eltévedtem egy fás résznél, de visszakavarodtam. Közben a mobilom a kezemben volt, a rövidnadrágom zsebe kicsi volt neki. Szerettem azt a készüléket, pedig nem volt akkori darab, akkor már bejöttek a kisebb telefonok, amiken már logók is voltak, meg játékok. Az enyémen még nem. De nem is hiányzott.

 Visszaérve a táborba, nem igazán törődtek velem. Így jobban belegondolva, sokkal másabb volt a világ akkor, mint most. Akkor egy gyerek még gyerek volt, és az én tizenhárom évemmel még gyereknek számítottam. Azt hiszem örülök, hogy abban a világban nőttem fel. Ártatlanabbul, és naivan. Pár gyerek volt még ott, persze mindegyik fiatalabb, mint én. Ez a másik dolog, ami ahhoz vezetett, hogy későn érő típus voltam. Mindig fiatalabbak vettek körül. Amíg a felnőttek megbeszélték azokat a dolgokat, amik vonzottak, de nem értettem hozzájuk (sport, politika, adó, politika, erotika, sport, munka, politika, pénz, időjárás), addig mi, a gyerekek, fociztunk, tekéztünk, vagy csak sétáltunk. Ebéd után újabb sátrazók érkeztek a ház köré, és köztük volt ő, és a családja. Van olyan, mikor az ember találkozik valami ismeretlennel, és rögtön mágnesként közeledni kíván hozzá. Nálam is így volt. Megkérdeztem a többiektől, hogy ki az a lány, mire elmondták, hogy a nagybátyám valakijének a valakijének a lánya. Tehát nem családtag. Tudom, hülye voltam, de mégis csak kamasz. Mentségemre legyen mondva, hogy aki vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak, rá volt kattanva a romantikus sorozatokra, és könyvekre, és mindenre. Tehát én ilyen ember voltam, aki gyorsan vonzódni kezdett. Persze később rájöttem, hogy ez szinte már normális az emberek között. Azonkívül később arra is rájöttem, mennyire abnormális, és ösztönös reakció. Talán azóta kezelni is tudom. Remélem. Tehát a lány, akit megláttam egészen angyali volt. Mint azokban a pudingreklámokban. Mint kiderült, erre én jöttem rá egyedül. Az emberek néha olyan vakok tudnak lenni, ha nem hétköznapi dolgokról van szó. Egy szint után túl földhözragadtak, és előítéletesek. Nekik még maradt az ebédből, és mivel nem ettek még, asztalhoz ültek. Apám látta, hogy a lány apja is ugyanannak a csapatnak szurkolt, aminek ő, így ez okot adott neki, hogy belsőséges viszonyt kezdjen ápolni a férfivel, és a családjával. Ennek eredményeképp én is odaülhettem hozzájuk, mintha éhes maradtam volna, és szedtem egy minimális ételt magamnak, hiszen út közben is ettünk, plusz az ebéd, és nem voltam éhes. Lopva a lányra néztem néha, de ő inkább a környéket pásztázta. Egy idő elteltével apám javasolta, hogy menjünk, és legyünk máshol (persze ezt a legaranyosabb hangon, ami most már zavarna, akkor hálás voltam érte, bár tudtam akkor is, hogy zavarunk). Bemutatkoztunk egymásnak, és elindultunk a folyó mentén. Egy évvel volt fiatalabb, mint én, és nagyon jól elbeszélgettünk. Már nem tudom, hogy mi mindenről. Gondolom a suliról, a szüleinkről, az ilyen kezdő témákról. Nagyon aranyos volt, de nagyon magányos. Mint én. Azt hiszem olyannak láttam, mint saját magam. Talán ezért tudtam feltétlenül kitárni neki a szívem, és megbízni benne. A legjobb emberek nagyon sok időt töltenek szomorúan. Erre jöttem rá aznap. A Nap alábukott, hogy másoknak is olyan szépen süssön, mint nekünk, mi pedig visszatértünk a ház köré. Ők sátorban aludtak, mi a házban. Engem korán ágyba parancsoltak. Gyűlöltem az ilyet. Hogy tudtam volna aludni, ha ők lent kurjongatnak. Az egész nonszensz volt. Nem tudom, hogy ő már aludt-e, de felhívtam. Emlékszem, sokkal jobb mobilja volt, mint nekem. Halkan beszélt, a sátrában volt. Nem tudott aludni. Nem csodálom… Megkérdeztem, hogy ki tud-e surranni. Ki tudott. Én kimentem a gangra, és egyszerűen lemásztam a rönkökön, amik a ház oldalán futottak végig, akár egy létra. A sövény mentén elkúsztam a kijárathoz, akár egy katona, majd kislisszoltam a kapun. Ő már kint várt, szabadidőruhában volt. Kimentünk a vízparthoz, és tovább beszélgettünk. Álmos volt, és olyan édes, hogy szinte nem is tudtam másra gondolni. Csak köptem ki a szavakat öntudatlanul, és közben próbáltam elrejteni mindent magamban. Meg akartam várni a jelet (kísértettek a romantikus sorozatok), majd kis idő múlva, mialatt cirka másfél óra telt el, visszatértünk a helyünkre. Mikor a sövénynél voltunk, megöleltem. Majd visszamentem a házba, de nem tudtam aludni. Már csak egy éjszakát maradunk, aztán indulunk haza, én pedig azt éreztem, hogy mindent kitörölt belőlem az a lány. Milyen furcsa, hogy ezt akkor természetesnek vettem. Másnap együtt reggeliztünk, és végre mosolygott. Mikor egymásra néztünk, zavarba jött, és gyorsan másfelé nézett. Túlzottan édes volt.

 A tegnap megismert gyerekekkel töltöttük a délelőttöt, akik megpróbálták kiközösíteni, de nem engedtem, és leteremtettem őket. Túlzottan elfogult voltam, ami azt illeti, a többi gyereknek is igaza volt néhány dologban, de nem érdekelt. Délután a szülők a tóban fürödtek, de mi csak egy kicsit, mert hideg volt a víz, és sétálni jobban szerettünk. Mennyivel egyszerűbb az élet két gyerek számára, a felnőttek mindent elrontanak, vagy túlbonyolítanak, hosszas ismerkedési rituálékkal, taktikákkal, ahelyett, hogy a szívükre hallgatnának, és őszinték lennének. Én erre készültem. Aznap este buli volt a nyaralótól nem messze lévő diszkóba, a szülők pedig ott voltak. Mi gyerekek megint korán ágyba lettünk küldve. Persze ez nekem csak egy remek alkalom volt, hogy vele lehessek. A sátrában voltunk, és éreztem, hogy a többi gyerek a közelben van valahol. Lámpafénynél mutatott ilyen újságokat, és lelkes volt, hogy valakivel megoszthatja ezeket a lányos dolgokat. Mondtam, hogy jöjjön fel a faházba, mert féltem, hogy kihallgatnak. Persze, ahogy kimentünk, hallani lehetett, hogy a többi gyerek elbújik valahol, de nem érdekelt annyira már. A faházban perecet ettünk, és sokat nevettünk, osztálytársakon, meg olyan dolgokon, amiket csak mi értettünk. Egy saját kis territóriumot alkottunk, és elteltünk azzal, hogy a miénk. Elmondtam neki, hogy nagyon aranyosnak találom, és, hogy remélem, hogy tartjuk a kapcsolatot (messze lakott tőlünk). Egymás kezét fogva mentünk ki a ház mellé, lefeküdtünk a fűbe és néztük a csillagokat. Már nem emlékszem, hogy történt, de egymásra néztünk a csillagok alatt, a fűben fekve, és megcsókoltuk egymást. Nem volt nyelves csók, egyszerű, és csodálatos csók volt. Megvártuk a szülőket, majd elkísértem a sátrához, és mikor megbizonyosodtunk róla, hogy senki nem lát, megint megcsókoltuk egymást. Visszamentem a házba, be a szobába, és lefeküdtem. A gyomromban lévő táplálék taposóaknákra lelhetett, mert azt éreztem, hogy a dolgok folyamatosan robbannak fel odabent. A walkmenben már nagyon merült az elem, így torzult a zene, amit hallgattam, de nem érdekelt, mert az endorfin úgy cikázott a testemben, akár az eltévedt tűzijátékok. Másnap a másnaposság uralkodott a felnőttek körében, mindenki nagyon óvatosan reggelizett, és pakolt össze. Mi utoljára kimentünk a tóhoz, és átöleltük egymást, miközben nézegettük a békákat, és az apróbb halakat a sekélyebb részeken, amin még szabad szemmel át lehet látni. Az anyukája készített rólunk egy képet, majd mondta, hogy indulnunk kell. Most nem csókolóztunk. Mindössze megpusziltuk egymás száját. Mintha ezzel tanúsítanánk kellő érettséget a pillanatnak. Elváltunk, majd hazaértünk. Mint kiderült, átmentem mindenből, így elkezdődhetett egy sokkal szabadabb nyár, ami szép lassan felemésztette a szerelmet. Egy nap megkaptam a képet, amit most újra előveszek a könyvből, és elszomorodok, mert úgy érzem elrontottam. Hogy nem törődtem vele. Pár levelet váltottunk, majd minden megszakadt. És már látom messziről a tavat. A kocsi szép lassan halad lefelé az úton. A gyomromban pedig valami komisz erő újra leporolja a még fel nem használt taposóaknákat. Nem vagyok hálás érte. Csak reménykedek. 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.