Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tíz évvel később

2012.05.20

  

sxs__kiss_in_the_rain___collab_by_carapau.png

 

 Ahogy ráfordulunk a földútra, ami mellett a tó terül el, már szabályosan mantrákat mondogatok magamnak. Nem segítenek. A fából épült nyaraló ugyanolyan állapotban, mint anno. Még tisztán él az emlékezetemben. Behajtunk a parkolónak kialakított füves részre, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig elrévedezek azon a ponton, ahol megcsókoltam. Az egész már annyira szürreálisnak hat, olyan fiktívnek, mintha csak a fejemből pattant volna ki. Kiszállunk a kocsiból, és segítek anyámnak kipakolni. Apám nem jött el. Ami azt illeti, azért nem látogattuk ezt a helyet olyan rég óta, mert a családunk szétszakadt. Anyám is csak azért jött el, mert a nagybátyám szerette volna kiküszöbölni a csorbát velünk. Mint a régi szép időkben. Üdvözlik egymást, majd érdeklődni kezd irántam, én pedig hosszasan mesélni kezdem, várva a jelet, ami azt mutatja majd, hogy csak udvariasságból kérdezte, egyébként nem érdekli, hogy vagyok. A jel, hogy folyamatosan másfelé néz, nem figyel, nem érdeklődik. Egyszerűen megindító egy teremtés. Megindított, hogy minél messzebb kerüljek tőle.

 Tudom, hogy ő is itt lesz, hiszen egyeztettünk, hála a közösségi oldalak csodálatos hatalmának. Csak azt nem tudom, hogy már ideértek-e, vagy még nem. Gondolom, addig sétálok egyet, hogy egy kicsit kitisztítsam magam, nosztalgiázzak, vagy hasonló nyugtató dolgot tegyek, aztán meglátom, hogy ők már itt vannak. Egyszerűen libabőrös leszek, ahogy végigmérem. Megváltozott, lehengerlő magabiztosságot áraszt, amitől zavarban érezem magam. Két puszit adok az arcára, majd szinte rögtön beszélgetni kezdünk, és természetesen sétálni megyünk. A strand még nem üzemel, ahhoz még nincs olyan jó idő, de elég kellemes, hogy a vízpart mellett sétáljunk. Magam is meglepődök, mikor észreveszem, hogy milyen laza vagyok, de nem tudom eldönteni, hogy vajon ez természetes, vagy csak asszimilálódok. Az agyamban úgy cikáznak a gondolatok, hogy szinte nem is tudom eldönteni, hogy én irányítom-e, hogy mire gondolok, vagy a gondolat, mint ösztön kerekedett felül, és vette át az agyam. Leülünk kicsit, közben csinál pár képet, és én is róla. Többet beszélgetünk rólam, pedig én nem szeretek magamról beszélni. Nem azért, mert nincs miről, egyszerűen keveredik bennem az érzés, hogy nevetséges dolgokat árulok el, vagy túl unalmasakat. Nem tudok úgy mesélni magamról, mintha izgalmas életem lenne. Csak keresem a megfelelő szavakat arra, amit csinálok, vagy amit szeretnék csinálni, és ez néha összetekeredik, és elvesztem a fonalat. Ő mégis mindig lelkes, és látom rajta, hogy az, amitől olyan érzésem van, hogy át kell ölelnem. Visszamegyünk a házba, és elmondja, hogy ma buli lesz, és mehetnénk. A diszkó már ezerszer bezárt azóta, és újra kinyitott. Most is egy ilyen bulinak nézünk elébe. Ami azt illeti, nem vagyok bulizós fajta, és persze, hogy az jut az eszembe, hogy emiatt különbözünk, és ez rossz. Szinte tényleg pillanatok alatt lezajlott a fejemben, mint egy villámdia: a jövőben járunk, ő elmegy bulizni, de én nem megyek vele, és aggódok. Elmegy bulizni, vele megyek, de nem érezzük jól magunkat. Kiégettnek érzem magam, de ez van. Természetesen belemegyek az ötletbe. Legalább vele lehetek. Délután bemennek a városba a családjával, én pedig gitározgatok. Még csak nemrég tanultam, de egészen élvezem, főleg, ha nem hallhat senki. Szégyenlős vagyok, így ha bárki hallgatna, tutira elrontanám. Visszajönnek, és eszünk. Sokszor egymásra nézünk, én pedig produkálom magam, hogy nevessen. Csodálatosan szép. Később eljátszok neki egy számot hamisan, de tetszik neki. Elmegyünk a buliba, de nem élvezi, mert sok a kretén. A folyóparton találjuk magunkat. Leveszem a pulcsim, és ráterítem, hogy ne fázzon. Elmondom neki, hogy sajnálom, hogy nem írtam egy idő után, és, hogy nagyon bánom. Ő azt mondja, hogy kettőn áll a vásár, és ő sem írt nekem, ugyanúgy hibás ő is. Nem értek egye, mert nekem kellett volna írnom, de ezt nem mondom ki. Elmondja, hogy nagyon sokat gondolt rám, és én is elmondom neki, hogy ugyanígy voltam. Néha csak úgy belemászott az agyamba, és olyankor hiányzott. Elmondom neki, hogy milyen sokat változott azóta, mire nosztalgiázni kezdünk, és sokat nevetünk. A csókokról nem esik szó. Nem akarom felhozni a témát, nem akarok kezdeményező lenni egy olyan beszélgetésben, amivel lehet, hogy zavarba hozom. De érzem, hogy minden pórusomból árad a vágy felé. Az egyik felem elhiteti a másikkal, hogyha kezdeményezne, minden jobb lenne, és meg tudnák oldani a helyzetet, minden eléjük gördülő akadályt. A másik énem, akiért hálás vagyok, hogy most itt van, várni akar, hogy mindketten akarjuk. Csak ha ő is akarja. Ha látom rajta. És igen… már megint a jelek. Pedig már leszoktam a romantikus sorozatokról. Esküszöm. Arról kezdek el beszélni, hogy mennyire sajnálom, hogy nem lakunk közelebb egymáshoz, és azt, hogy milyen jó lenne többet látni. Ő is ezt mondja, és komolyan veszem, amit mond. Tudom, hogy így gondolja. Erős bennem a késztetés, hogy közelebb kerüljek hozzá. Már éjfél felé jár az idő, mikor beenged a lelkébe, és rájövök, hogy még mindig az a magányos lány, aki volt. A magabiztossága ösztönös álca csupán, amit kénytelen viselni, hogy ne érezzék a hiénák rajta. Amikor egyedül van, elgyengül. Én pedig átöleltem. Közben a diszkóból üvölt felénk a zene. Felállok, és felkérem táncolni. Jó ötletnek bizonyul, mert élvezi. Majd indítványozza, hogy térjünk nyugovóra. Arra gondoltam, hogy a tánc sok volt neki, és kellemetlenül érzi magát, így megkérdezem tőle, de megnyugtat, hogy nem ez a helyzet, én pedig elhiszem.

 Pár szobányira vagyok tőle, és legszívesebben átmennék, hogy mellé bújjak. Mobilon chat-elünk egy kicsit (néha elgondolkozom, mennyire kihasználja az embert a modern technika), majd elköszön. Én zenét hallgatok.

 Reggel tollasozunk, délután röplabdázunk egy kicsit. Sokszor gondolok arra, amit érzek, de a tíz évvel ezelőtti helyett, most nem tetszik ez az érzés. Nem tartom kivitelezhetőnek, hogy összejöjjünk, pedig sokszor elképzelem, és gyönyörű. Mégis valami eltántorít. Ezt jelentené a felelősségteljes gondolkodás? Egyszerű félelmet? Ez mozgatja a felnőtteket? Vágyak, és félelmek? Semmi racionalitás, semmi megfontoltság? Este elmondom, hogy mit érzek, de elmondom, hogy esélytelennek tartom a dolgot, tudom, hogy ő is annak tartja. De az indokaink másak. Ő azt mondja, nem akarja elrontani a barátságot azzal, hogy összejövünk. Túl fontosnak tart, mint barát. Azt hiszem egyből elfogadom, és örülök neki. Bulikról beszélgetünk, és rájövök, hogy mennyire féltem. Fizikai fájdalmat okoz belül a tudat, hogy pusztítja magát. Úgy érzem, felellős vagyok érte, hogy boldogabb legyen.

 A szerelmet mostanában úgy képzelem el, mint egy lasszót. Ha szerelmes vagy valakibe, fogod, és meglasszózod, a kötél végét pedig a kezedben tartod. Egy reménytelen szerelemnél, akit meglasszóztál előre megy, és amíg el nem engeded a kötelet, kénytelen-kelletlen csúszol utána a porban, húz téged maga után, és te semmit sem tehetsz a boldogságotokért, csak hogy elengeded a kötelet. És keresed tovább az utadat. Ha a szerelmetek beteljesül, ő is meglasszóz téged, és elkezdtek egymás felé menni, ahogy húzzátok a kötéllel a másikat. Mikor összeértek, elmosolyodtok, és megtörténik a csoda, valami közös egyezség születik köztetek, amit csókkal, és őszinte szavakkal pecsételtek meg.

 Másnapra vihart jósoltak, így lehet, hogy előbb fognak hazamenni, hogy hazaérjenek előtte. Reméltem, hogy nem fog megtörténni, de nem lehetett mit tennie a természet erőivel szemben.

 Az este nagyon jól alakul, és még sokáig beszélgetünk a szobámba. Most nem mutat lányos dolgokat, teljesen komoly témákról beszélgetünk, és élvezem, hogy okos, hogy értelmes, hogy gyönyörű, és, hogy itt van. Írni szeretnék egy dalt. De semmi nem jut az eszembe. Csak gitározok kicsit, majd azt veszem észre, hogy már majdnem alszik. Odabújok mellé, és megpuszilom a homlokát. Átölelem, majd érzem, ahogy lassan elalszik a karjaimban.

Másnap korán reggel felkel, és visszacsempészi magát a szobájába. Nem hibáztatom. Mielőtt elmegy, megpuszilja az arcom. Arra keltem, és olyan jó volt. És utána visszaaludtam.

 Reggel csöpögni kezd az eső, és elkezdenek pakolni. Lemegyek a ház elé, és nézem, ahogy eltűnik a jelenem, talán hónapokra, vagy évekre. Az eső rákezd, átölelem, majd a kocsihoz lép. Visszaindulok a kapuhoz és látom, hogy becsukja a kocsiajtót, és odajön hozzám, átöleljük egymást az esőben állva, majd lassan kibontakozunk az ölelésből. Egymás szemébe nézünk, és megcsókoljuk egymást. Mosolyog, olyan édesen, ahogy egy kellemes álom után mosolyog az ember, visszamegy a kocsihoz, és elmegy. Én elindulok az esőben, és kicsit megsemmisülök belül. Tétlennek érzem magam, egy zsákutcába ragadt léleknek, és az érzés túl tiszta. Miközben az eső még jobban rákezd, arra gondolok, hogy néha, mikor két lélek összeér, a természet megmutatja az igazi arcát. Leírom neki, és kikapcsolom a rádiót a telefonomon, ami mintha csak erre várt volna, hogy egy vágyakozós szerelmes számot játsszon, bebizonyítva a pillanatnak, hogy emberből vagyok. Érzem, hogy élek. A zene, amit hallgatok, teljesen felkorbácsolja az érzéseimet. Megállok egy pillanatra, hogy egybeforrjak az idővel, a legédesebb csókkal az ajkamon, ami beleégett a lelkembe. 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.